Vajon mennyivel voltak sikeresebbek a lovasság összecsapásai a gyalogsággal? Erre nehéz egyértelmű választ adni, az ilyen találkozások jellegüket tekintve ugyanis többfélék lehettek, mint a tüzérséggel történtek. A lovasság okozhatott csakugyan nagyon nagy kárt a gyalogságnak (a „kár” szó itt inkább katonai, mint humán kontextusban értelmezendő). Az Unió Dandár ezredei éppen akkor támadták oldalba d’Erlon hadtestét, amikor az heves tűzben igyekezett oszlopból vonalba fejlődni, és rohamukkal néhány pillanat alatt céljavesztett tömeggé változtatták az addig rendezett, céltudatos magasabb egységet. „Miközben mérsékelt tempóban közeledtünk – írta a dandár egy Evans nevű törzstisztje –, az elülső sorok és a szárnyak kezdték a hátukat befelé fordítani; az oszlopok vége azonban ugyanekkor már menekülőre fogta… A dombról leereszkedő dandár körülbelül 2000 foglyot ejtett, akiket sikerült is hátravinni… Az ellenség birkanyáj módjára menekült a völgyön át… teljesen kiszolgáltatva magát a dragonyosok kénye-kedvének.” A 28. gyalogezred Shelton nevű tisztje, aki gyalogosan követte ezeket a dragonyosokat, tisztán látta, „amint megtámadják a tömött tartalék oszlopot, és áttörnek rajta”. A franciák nagyobb része a lovasság áttörése nyomán a földre dobta fegyverét. (Egy bizonyos Tomkinson a 16. könnyűdragonyosoktól utóbb látta ezeket a puskákat, „két sorban feküdtek a földön, olyan szabályosan, mintha csak fegyverszemlére készítették volna ki őket”.) Akadt azonban, aki nem vált meg a puskájától. „Sokan – emlékezett Marten, a lovas testőrség (Life Guards) 2. ezredének tisztje – a földre vetették magukat, megvárták, míg továbbmegyünk, aztán felálltak, és tüzet nyitottak ránk.” Ezek közül a gyalogosok közül azonban egyik esetben sem sérültek meg sokan. Ahhoz, hogy valakit egy lovas ne tudjon levágni a kardjával, elég volt a földre feküdnie (egy lándzsás döfését azonban már nem lehetett ezen a módon elkerülni), azok pedig, akiknek sikerült a csel, már biztonságban voltak a lovasok mögött, akiknek figyelmét már az ellenség vonalai kötötték le, hiszen arra vitte őket a lendületük. Akik megadták magukat, azoktól minden további nélkül elfogadták ezt, mert erre az epizódra a csata elején került sor: a harcosokra még sok küzdelem várt, sem idejük, sem okuk nem volt rá, hogy puszta szeszélyből öljenek. A nap végén azonban egyes elszigetelt gyalogos csoportok – amelyek lelkileg már megtörtek, és amelyek már nem várhattak segítséget a hadsereg más egységeitől – igyekeztek ugyan menekülni vagy éppen megadni magukat, mégis megsebesítették vagy megölték őket. Duperier, a 18-as huszárok közlegényből lett tisztje késő este rábukkant „egy francúz gyalogezredre, akik egyre azt ordibálták: »vive le Roy« [’éljen a király’], de túl késő volt, a mi embereink pedig mellesleg nem értettek franciául, úgyhogy egészen a tartalékig keresztülvágták magukat rajtuk, ahol aztán két kardhossznyi távolságról sortüzet adtak le ránk. Megfordultunk, és visszafelé is megcsináltuk ugyanazt a mókát.” Murray ezredparancsnok egy csoportnyi menekülő közé keveredett, akik közül az egyik feléje döfött a szuronyával; „küldöncének, hogy megoltalmazza feljebbvalóját, gyors egymásutánban öt vagy hat franciát kellett levágnia”. Ugye érezzük, hogy ez az a történet, amely nem nagyon állná ki a hadbíróság keresztkérdéseit?