Keegan John

A csata arca

A közkatonák háborúja, 1415–1976. Agincourt, Waterloo és a Somme

Utóhatások

A foglyok összegyűjtésére a szürkület utolsó perceiben került sor. A napóleoni sereg maradványainak üldözése, amely főképp a porosz lovasságra hárult, az éjszakába nyúlt. A britek ebben szinte alig vettek részt. Mint egy tiszt kifejtette, „csaknem tizenkét órája voltunk fegyverben, tíz órán át tűzben, és így vagy úgy nyolc órán át keményen verekedtünk”. Wellington embereit túlságosan kifárasztották a nap idegi és fizikai megpróbáltatásai, semhogy bármit is tegyenek: összecsuklottak és aludtak. Sok közkatona, mint például Keowan főhadnagy szolgája elosont fosztogatni – számos sebesült brit tiszt számolt be arról, hogy kizsebelték, és talán még többen is jelentettek volna ilyesmit, ha a fosztogatók nem ölték volna meg jó néhány áldozatukat. Az életben maradottak azonban alvásra vágytak a leginkább – gyakran még az ételnél is jobban. Keowan, mielőtt szalmából fekhelyet készített volna magának és egy tiszttársának, „nehogy a fosztogatók holtaknak véljék őket”, ráakadt „valamilyen állat hátsó lábára”, és jobb híján valamiféle véres vízzel öblítette le cafatjait; „ilyen bort ittunk kannibál-lakománkon”. A többség azonban, miután betakarózott, amivel tudott – az 52-esek egyik tisztje visszaküldte szolgáját egy takaróért a hátbőröndökhöz, amelyeket a Császári Gárda dobált el Hougoumont közelében – egyszerűen elterült a szabad ég alatt. Picton egyik tisztje abban a pillanatban elaludt, ahogyan elhangzott a „pihenő” kürtjele, és egészen késő éjszakáig nem is gondolt evésre. Akkor felkelt, hogy egyék néhány szelet húst, amelyet egy elesett vértes mellvértjén sütöttek meg (a waterlooi hadjárat idején felettébb nagy divat volt a mellvérten sült hús, valahogy úgy, mint a szuronyhegyen sült patkány 1871-ben, vagy a kastélykertekből exhumált pezsgő 1914-ben).

Tartalomjegyzék

Kiadó: Akadémiai Kiadó

Online megjelenés éve: 2022

ISBN: 978 963 454 801 0

Történelem

A csata arca világszerte az egyik legtöbbet olvasott hadtörténeti munka. 1976-ban jelent meg először angolul, és azóta sok nyelven és sokszor kiadták. A szerző, John Keegan akkoriban a Királyi Akadémia hadtörténettanára volt, és A csata arca volt az első könyve, amellyel azonnal nagy jelentőségű életműve talán legfontosabb darabját is megalkotta. Az évtizedes oktatói tapasztalat és a katonákkal – köztük a második világháborút csapattisztként megjárt és addigra a brit hadsereg vezetőivé emelkedett főtisztekkel – töltött sok idő sajátos gondolatokat sugallt a szerzőnek. Az kezdte érdekelni, mit és hogyan tesznek a közkatonák, a tiszthelyettesek és a csapattisztek a katonai mesterség gyakorlása közben, mert a hadtörténetírás addig inkább a királyok és a vezérek háborújára összpontosított.

Keegan szakít a győztesek ügyét igazoló történetírás évezredes hagyományával, de azzal a hagyománnyal is, amely a visszatekintés bölcsességével – és az íróasztal biztonságos fedezékéből – az események eleve elrendelt, logikus láncának, valamiféle gigászi sakkjátszmának, „a politika folytatásának más eszközökkel" szereti láttatni a háborút. Emberi és materialista hadtörténet ez, utóbbi nem a szó ideológiai értelmében, hanem úgy, hogy Keegan azt vizsgálja: az adott anyagi (topográfiai, haditechnikai, élelmezési, egészségügyi stb.) feltételek mellett mit tehettek, és mit nem tehettek meg a katonák, valamint azt, hogy egy adott társadalom milyen hadsereget állít ki. Elemzi továbbá a csata mint fegyveres összecsapás és mint történelmi jelenség változásait az évszázadok során. Agincourt, Waterloo és a Somme-i offenzíva első napja döntő jelentőségű, sokszor megírt összecsapás, de ahogyan Keegan tekint rájuk, az olyasfajta változást indított el a hadtörténetírásban, amilyet Einstein és társai munkássága a fizikában.

Hivatkozás: https://mersz.hu/keegan-a-csata-arca//

BibTeX EndNote Mendeley Zotero