Haig tervezői immár az utolsó részletek kidolgozásán buzgólkodtak. Az év egész addigi részében a somme-i front mögötti infrastruktúra megteremtésén dolgoztak. Úthálózatot, vasúti mellékvonalakat és leágazásokat, táborokat, kórházakat, szivattyútelepeket, utánpótlási raktárakat, valamint szállítóeszközparkot alakítottak ki, amelyek nélkül az ipari korban nem indítható tervszerű offenzíva. E munka legfontosabb végterméke a tüzérségi lőszerkészlet felhalmozása volt: 2 960 000 lőszert szállítottak előre. (Az összehasonlítás kedvéért: Napóleon tüzérei Waterloonál körülbelül 20 ezer golyóból gazdálkodtak.) Következésképpen a támadási terv legfontosabb eleme a tüzérségi program volt. Két részből állt: az első szakaszt a német vonal egy héten át tartó ágyúzása alkotta. Az előkészítés az élőerő által megszállt lövészárkokra koncentrált, de célja volt az illető árkokhoz vezető megközelítési útvonalak használatának akadályozása, „zavarása” is – már ahol ezeket az utakat el lehetett érni. Második szakasznak magát a „zárótüzet” tervezték. Ez a szó, amelynek eredeti jelentését az angol nyelvben mára elhomályosította a hozzá tapadó, súlyos történelmi jelentéstartalom, 1916-ban újdonság volt a britek számára. A franciáktól kölcsönözték, akiknek szóhasználatában vámsorompót és gátat egyaránt jelentett (vagyis nem ezen az úton került az angolba). Betű szerinti jelentése „mozgást akadályozó” volt, és éppen ez volt a tirde barrage szándékolt funkciója. A „zárótűz” robbanó gránátok alkotta függöny, amely az előrenyomuló gyalogság előtt halad, és egészen addig gátolja az ellenséges gyalogság kimozdulását fedezékeiből és tüzelőállásba menetelét, amíg már túl késő lesz, hogy szembeszálljon az előretörő támadókkal. A vegytiszta tüzérségi elmélet szerint elvileg akár olyan zárótűz is lőhető, amely gondosan időzített „emelésekkel” képes arra, hogy az általa védelmezett gyalogosokat biztonságosan átvigye az ellenséges védőálláson, anélkül hogy az ellenséges gyalogság tüze akár egyetlen emberben is kárt tenne.