A B. E. F. vezérkarában, illetve a 4. hadsereg parancsnokságán nagyon is tudatában voltak a csapatok tapasztalatlanságának, éppen ezért mindkét törzs a lehető legegyszerűbb terveket dolgozta ki a gyalogság számára. A 4. hadsereg tizenegy frontvonalbeli hadosztályának, melyek közül hat korábban sosem vett még részt csatában, a tüzérségi előkészítés végeztével el kellett hagynia lövészárkait, hogy a zárótűz nyomában haladva 1–1,5 mérföldet (1,6–2,4 km) nyomuljon előre a kijelölt, nagyjából 15 mérföld (24,1 km) széles arcvonalon. A front közepén ennél valamivel kisebb távolság megtételével vehették birtokukba a német lövészárkok második vonalát. Az északi szakaszon ugyanehhez jó 2 mérföldet (3,2 km) kellett legyalogolniuk, délen viszont a németek második vonala olyan mélységben helyezkedett el, hogy a tervezők szerint egyetlen nap alatt nem lehetett elfoglalni, ennek megfelelően a brit támadóknak közelebbi célokat jelöltek ki. A déli szárnyon a britek szomszédságában egy francia csapásmérő csoportosítás sorakozott fel. A verduni csata kielégíthetetlen igényei július 1-jére egyre gyorsuló ütemben mindössze 13 hadosztályra csökkentették az offenzívához adott francia hozzájárulást: ők hatalmas tüzérségi támogatással a Somme két partján készültek támadni. A franciák alegységharcászata, amelyet a kétévi hadviselés során rengeteg vér árán tökéletesítettek, a kis csoportok gyors „ugrásokban” végzett előretörését állította a középpontba úgy, hogy az éppen előremozgó csoportot mindig fedezte tüzével a másik, majd az rohamozott és az első adta a tűzfedezetet. Ez a módszer a második világháborúban már közhellyé vált, és a hagyományos „tűz-és-mozgás” séma kifinomultabb változatait a britek is ismerték, a vezérkar azonban úgy ítélte meg, hogy az ilyen bonyolult manőverek elsajátítása meghaladja a Kitchener-hadosztályok szerény képességeit. Alighanem igazuk volt. A Kitchener-hadosztályok számára alternatívaként kidolgozott harcászati eljárást azonban túlságosan is leegyszerűsítették: a hadosztályoknak egymérföldes (1,6 km) frontszakaszokat jelöltek ki, ahol két dandárral, az első eggyel mint tartalékkal, a második hullámban rohamoztak („two up”). Ez a terepen lévő katonák szempontjából azt jelentette, hogy két, egyenként ezer emberből álló zászlóalj alkotta a dandár első hullámát. Adott jelre ők a saját mellvédeik megmászásához létrákat alkalmazva elhagyták lövészárkaikat, majd négy egysoros vonalba fejlődtek: minden ilyen vonalat egy-egy század alkotott. Az egyes katonák közti térköz 2–3 yard (1,8–2,7 m) volt, a vonalak 50–100 yardos (46–92 m) távközökkel követték egymást, amikor a rohamalakzat megindult a német drótakadályok felé. Mindenki arra számított, hogy ezek addigra a földön hevernek majd, de legalábbis nagy rések tátonganak majd rajtuk. A britek maguk mögött hagyják őket, azután beugrálnak a német lövészárkokba, és elfoglalják azokat. Aki szembeszegül velük, azt leszúrják, lelövik vagy kézigránáttal felrobbantják. Valamikor ezután áthaladnak a tartalékhullámok, és továbbnyomulnak előre, hogy hasonló módszerekkel elfoglalják a németek második állását is.