A gyalogság szerencsére jórészt nem szerzett tudomást annak a tüzérségi tűznek a véletlenszerű és elégtelen eredményeiről, amelynek mennydörgése egy héten át a nap minden órájában, és néha éjszaka is betöltötte a fülüket. Sokakat gyötört rossz előérzet. „Ez volt a hadosztály első csatája – írta a 18-asok krónikása –, és az alkalom fennköltsége mindenkit megérintett.” Gilbert Hall, az 1. Bamsley-i Cimborák (a York és Lancs ezred 13. zászlóalja) közlegénye meglehetősen rosszul érezte magát, és az ágyúdörgéstől megfájdult a feje. E. C. T. Minet százados, a 11. Királyi Muskétások (11th Royal Fusiliers) géppuskás tisztje úgy érezte, a zéró órában szakadni kezd róla a víz, úgy gondolta azonban, hogy ez „csak ideges izgalom”. Frank Hawkings, a Viktória Királynő Lövészei (Queen Victoria’s Rifles) közül megállapította, hogy „június 29-e óta óriási a feszültség, és… mindenki nagyon nyugtalan”. Az azonban, hogy mindenki, akinek részt kellett vennie benne, jó ideje tudott a csatáról, lehetőséget adott arra, hogy ki-ki megkösse a maga különbékéjét a saját félelmeivel. (Ez új fejlemény volt a hadviselésben, annak a komplex előkészítési folyamatnak az egyik mellékhatása, amelyet az ipari kor csatái megkívánnak.) A legtöbben írtak haza, elkészítették végrendeletüket, kezet szorítottak pajtásaikkal. Sokan templomba mentek. A B. E. F. egy templomba járó kor és nemzet hadserege volt, minden zászlóalja rendelkezett a megfelelő felekezethez tartozó tábori lelkésszel, akik a csata előtt egy vagy két nappal istentiszteleteket tartottak a vonalak mögött. John Engall, a 16. Londoni Ezred (16th London Regiment) hadnagya levelet írt haza az „élete legfontosabb napját megelőző napon”: „Tegnap magamhoz vettem az oltáriszentséget, több tucat társammal együtt, akik holnap mind elindulnak a túlsó oldalra. Sohasem vettem még részt lenyűgözőbb istentiszteleten. Isten irgalmába ajánlottam testemet, és az Ő nevével ajkamon megyek majd a csatába, bizalommal eltelve – fenntartás nélkül bízva Benne.” Engall a londoni hadosztály oly sok csapattisztjéhez hasonlóan Gommecourt előtt halt meg. Kinyilvánított vallásossága, amely alighanem visszatetszést keltett volna Wellington legtöbb zászlósában, oly természetesnek tűnt számára, mint amazoknak saját koruk divatos közömbössége. Meglepni azonban igazán nem ez lepte volna meg őket, sokkal inkább az, hogy az anglikán úrvacsorán Engall „több tucat társával” vett részt: közkatonákkal az ezredéből. Az ő közlegényeik vallástalansága egy olyan – minden tekintetben rusztikusabb – embertípus elválaszthatatlan vonása volt, amelyből 1914-re már a legelvetemültebb reguláris zászlóaljakban sem maradt még hírmondó sem.