Keegan John

A csata arca

A közkatonák háborúja, 1415–1976. Agincourt, Waterloo és a Somme

Ami a senki földje túlsó oldaláról látszott

Július 1. estéjén a somme-i arcvonalnak még legalább harminc-negyven pontján került sor hasonlóan keserves „elszakadó hadmozdulatra”. Ez volt a korabeli tüzérség állásromboló erejére alapozott taktika, ahogy akkoriban nevezték, „a gyalogság tűzzel való átjuttatásának” egyik végterméke. A kudarc általunk eddig megvizsgált négy válfaja azonban korántsem meríti ki azon szerencsétlenségek választékát, amelyeket ez a harceljárás okozott. Az Ulsteri hadosztálynak azért nem sikerült elérnie végső célterületét, mert a vártnál gyorsabban foglalta el első céljait, és ott éppen a brit zárótűz tartotta fel. A németeket a nem várt „tüzérségi támogatás” juttatta időhöz, hogy kiürített első árkukat feltöltsék tartalék állásaikból hozott erősítésekkel – az ulsteriek ezeket az állásokat eredetileg üresen találták volna. Ennélfogva érthető, hogy az Ulsteri hadosztály július 1-jét győzelemként könyvelte el, és a napot, amely történetesen egybeesik a boyne-i csata (Julián-naptár szerinti) napjával, a tartomány protestánsai máig ünnepként ülik meg. Egyes zászlóaljak támadása azért vallott kudarcot, mert a támogató hullámok nem tudták, vagy nem akarták követni azt az utat, amelyet az elöl küzdők a német védelemben nyitottak – más szóval hagyták, hogy az első támadó alakulat elszigetelődjék, mélyen a német védelmi rendszer belsejében. Valószínűleg ez történhetett a 12. York és Lancaster zászlóalj egyes részeivel is. Ezeknek a katonáknak a sírjaira a csata legvégén, november 13-án bukkantak rá: ekkor jutott végre brit kézre Serre falu, az egyik első napi célpont. A második hullám számos zászlóalja azért nem tudott sikeres támadást végrehajtani, mert amikor elérték a német árkokat, olyannyira összekeveredtek az előttük azokat elfoglaló zászlóalj túlélőivel, hogy saját soraik rendje és kohéziója is megbomlott.

Tartalomjegyzék

Kiadó: Akadémiai Kiadó

Online megjelenés éve: 2022

ISBN: 978 963 454 801 0

Történelem

A csata arca világszerte az egyik legtöbbet olvasott hadtörténeti munka. 1976-ban jelent meg először angolul, és azóta sok nyelven és sokszor kiadták. A szerző, John Keegan akkoriban a Királyi Akadémia hadtörténettanára volt, és A csata arca volt az első könyve, amellyel azonnal nagy jelentőségű életműve talán legfontosabb darabját is megalkotta. Az évtizedes oktatói tapasztalat és a katonákkal – köztük a második világháborút csapattisztként megjárt és addigra a brit hadsereg vezetőivé emelkedett főtisztekkel – töltött sok idő sajátos gondolatokat sugallt a szerzőnek. Az kezdte érdekelni, mit és hogyan tesznek a közkatonák, a tiszthelyettesek és a csapattisztek a katonai mesterség gyakorlása közben, mert a hadtörténetírás addig inkább a királyok és a vezérek háborújára összpontosított.

Keegan szakít a győztesek ügyét igazoló történetírás évezredes hagyományával, de azzal a hagyománnyal is, amely a visszatekintés bölcsességével – és az íróasztal biztonságos fedezékéből – az események eleve elrendelt, logikus láncának, valamiféle gigászi sakkjátszmának, „a politika folytatásának más eszközökkel" szereti láttatni a háborút. Emberi és materialista hadtörténet ez, utóbbi nem a szó ideológiai értelmében, hanem úgy, hogy Keegan azt vizsgálja: az adott anyagi (topográfiai, haditechnikai, élelmezési, egészségügyi stb.) feltételek mellett mit tehettek, és mit nem tehettek meg a katonák, valamint azt, hogy egy adott társadalom milyen hadsereget állít ki. Elemzi továbbá a csata mint fegyveres összecsapás és mint történelmi jelenség változásait az évszázadok során. Agincourt, Waterloo és a Somme-i offenzíva első napja döntő jelentőségű, sokszor megírt összecsapás, de ahogyan Keegan tekint rájuk, az olyasfajta változást indított el a hadtörténetírásban, amilyet Einstein és társai munkássága a fizikában.

Hivatkozás: https://mersz.hu/keegan-a-csata-arca//

BibTeX EndNote Mendeley Zotero