A csata mint ember által átélhető élmény és megpróbáltatás történetében a Somme-nál történtekkel megérkeztünk a saját korunkba – az ipari gazdaság, a tömegdemokrácia és az általános hadkötelezettség korszakába. Ez akkor is így van, ha a somme-i csata a 20. század végéről visszatekintve régi vágású ütközetnek látszik, amelynek több közös vonása van Gettysburggel, mint El-Alameinnel, Kurszkkal, az Ardennekkel és a Sínai-félszigettel. Elsősorban azért érezzük így, mert a somme-i harctéren nincsenek jelen „harci járművek”, az égboltról pedig hiányoznak a földi célpontokat támadó repülőgépek. Amikor azonban belekapaszkodunk e hiányzó elemek jelentőségébe, akkor egy nagyon leszűkített nyugati álláspontot próbálunk általános érvényre emelni. Mert bizonyosan igaz ugyan, hogy a második világháború Franciaországban, illetve sivatagban vívott nagy csatáit a repülőgép és a harckocsi tömeges alkalmazása jellemezte, és az is, hogy ezekből az eszközökből a küzdelemben részt vevő gyalogság – a waterlooi és somme-i „mezítelen” katonákról van szó, akiket a nyílt csatamezőn láttunk állni és meghalni – számához képest viszonylag sokat alkalmaztak, másutt a küzdelem a harcolók többsége számára ugyanolyan röghöz kötött, csigalassúsággal és páncélvédettség nélkül végzett tevékenység maradt, mint az előző kétszáz évben volt. A Csendes-óceáni-szigeteken és Burmában vívott csaták résztvevői szinte teljesen nélkülözték a páncélozott harcjárművek nyújtotta előnyöket, a dzsungel lombbaldachinja pedig csaknem tökéletesen lehetetlenné tette, hogy a repülőgépek érdemben beavatkozzanak a küzdelembe. A németek a hosszú olaszországi hadjáratot légifedezet és számottevő páncélos erők alkalmazása nélkül harcolták végig. Oroszországban a nagy nyitóütközeteket – a front súlyponti szakaszait leszámítva – hatalmas gyalogsági hadseregek vívták, és a keleti fronton, a kurszkihoz hasonló intermezzókat leszámítva egészen az utolsó évig, amikor az oroszok kirukkoltak hatalmas új harckocsihadseregeikkel, a talpbőr és a lóhús háborúja is maradt (nehéz időszakokban ezeket meg is ették, Sztálingrádnál sokan még a derékszíjukat is megfőzték). A küzdelem a végtelen sztyeppen hullámzott hol keletre, hol nyugatra, ahogyan a hadiszerencse éppen diktálta. Sztálingrád, amely bizonyos értelemben annak a háborúnak a csatája volt, és amelyet kissé erőltetetten „volgai Verdunnek” aposztrofáltak, csaknem kizárólag a két fél gyalogságának harca volt (akiket a két tüzérség egymással vetélkedve kényszerített a város romjai alá). A harckocsik ugyanis, amelyek a német előretörést elhozták a városig, magán Sztálingrádon belül használhatatlannak bizonyultak, azokat a páncélososzlopokat pedig, amelyekkel az oroszok végül bekerítették támadóikat, jóval a város peremén kívül vetették harcba.