A személytelenség, a kényszer és a szándékos kegyetlenség egyazon skála egymás utáni fokozatai, és egyre inkább kétségessé teszik, hogy modern ember képes-e elviselni a csata feszültségét. Ezt annak ellenére így látom, hogy a „modern ember” túlságosan is elmosódott figura, semhogy általános érvényű kijelentéseket tehetnénk vele kapcsolatban. Számolnunk kell azzal, hogy egyes emberek mindenkor hajlandók kockázatot vállalni, sőt még élvezik is a súlyos veszélyt és a szándékos kegyetlenséget. Bár a gladiátoroktól megkövetelték, hogy esküvel vállalják a „megégettetést, megláncoltatást, megvesszőztetést és a fegyver általi megölettetést” (uri, vinciri, verberari ferroque necari), nemcsak rabszolgák, hanem önkéntesek is akadtak köztük. Az utóbbiak nem kizárólag a nyomorúság elől menekültek: Marcus Antonius fivére, Lucius is harcolt gladiátorként Asia Minor provinciában. Manapság is csaknem minden hivatásos katona vissza tud emlékezni olyan ismerősre, akit mintha egyáltalán nem rémítettek volna a csata borzalmai. Durnford-Slater dandártábornok írta egyik kommandójáról: „Lofty King tizedes nagyon magas és roppant kemény ember volt. Sok tekintetben nagyon nehéz fickónak számított, és igen szigorúan bánt az embereivel is. Néha figyelmeztettem, hogy túlságosan goromba. »Használ nekik, ezredes, semmi bajuk nem lesz tőle« – mondta ilyenkor. Alighanem komolyan gondolta, és így is hitte. Szívből élvezte a harcot, és ütközetben nagyon is boldognak, sőt lelkesültnek tűnt. A csatatéren kedvesebb volt az embereivel, mintha a harc feloldott volna benne valamit.” Lofty King jelentős figura, hasonló jellegzetes alakok számos csata forgatagából kimagaslanak (ehhez a típushoz tartozott Legros is, aki betörte Hougoumont nagykapuját). Ez az a fajta karakter, aki képes arra, hogy rákényszerítse akaratát bajtársaira, és ezzel megerősíti azt a gyanúnkat, hogy a csata csakugyan az erőseknek való; hogy a Lofty Kingek és Legros-k nélkül a csatatereken már az első sortüzek után nem maradnának katonák, és hogy a hadseregekben alkalmazott kényszer egyik legfinomabb formája az, amikor a magasabb rangúak felkarolják saját alacsonyabb rangú, keménykezű megfelelőiket. Még egy megszorítás: a csata fiatal embereknek való. A harminc év alatti férfiak nemcsak a vele járó fizikai megpróbáltatásokat – a kényelem és az alvás hiányát, az éhséget, a szomjúságot és a nehéz terheket – viselik jobban, hanem a csata borzalmait, a szorongást, a többiektől való elszakadást és a társak elvesztését is. A fiatalemberekre azok a morális ellensúlyozó tényezők is inkább hatnak, amelyekkel a csata a katonát kárpótolja – ostobaság volna tagadni, hogy vannak ilyen kompenzációk – mindazért, amit elszenved. Ilyen vigasz például a bajtársiasság borzongató öröme, az üldözés izgalmai, a sikerült rajtaütés, megtévesztés és hadicsel okozta öröm, a diadal mámora és a kamaszos felelőtlenség puszta gyönyöre. Lord Robbins, a kitűnő közgazdász emlékirataiban leírja, hogy a néhány napos mozgóháború során, amelyet mint fiatal tüzértiszt élt át a nyugati fronton – kiszabadulván a lövészárokélet komor taposómalmából – miként értette meg teljesen váratlanul, hogy a csata milyen lenyűgözően érdekes és élvezetes tevékenység lehet, és hogy a régi korokban miért kötötte le mindennél inkább az európai uralkodó osztály energiáit és fantáziáját.