A nyugati front stratégiai földrajza könnyen megfejthető ma, könnyen megfejthető volt akkor, és nagymértékben diktálta mindkét félnek a lövészárok-hadviselés kezdetén, valamint a következő esztendőkben készített haditerveit. A front nagy része alkalmatlan volt az olyan jellegű nagy hadműveletekre, amilyeneket eredetileg mindkét küzdő fél előirányzott, amelyekben a tüzérség ereje előkészíti a gyalogság nagy tömegekkel végrehajtott rohamait, hogy végül következzen „a siker kiaknázása” a nyílt terepre kijutó lovassággal. A vogézekbeli ilyen alkalmatlan frontszakasz volt, és ezt el is fogadták mind a franciák, mind a németek, akik második vonalbeli hadosztályokkal tartották, megerősítve némi hegyivadász gyalogsággal, amely időnként megmérkőzött egyik vagy másik magaslat birtoklásáért. Valóban, Verduntől délre egyik fél sem fog jelentős erőfeszítést tenni 1914 szeptembere és 1918 szeptembere között, és ez a 160 mérföld (260 km) hosszú frontszakasz „inaktív” jelleget öltött. Más szakaszokat vizsgálva az Argonne is alkalmatlannak bizonyult nagyobb offenzívára, ahogy más okok miatt Flandria tengerparti része is. Az előbbi túlságosan egyenetlen, átszegdelt, vízfolyások szabdalta és fákkal eltorlaszolt terep volt, az utóbbi túlságosan elvizenyősödött támadások végrehajtásához, amelyek sikeres végigvitele szilárd talajú, akadálymentes útvonalakat igényelt. Az Argonne-ra zúdított tüzérségi tűz a szétdúlt vegetáció dzsungelévé változtatta az erdőséget. Flandria tengerszinten elterülő, vízjárta lapályait a gránátok gyorsan ingovánnyá degradálták. Középen az Aisne és a Meuse magaslatai, bár mindkettőért nagy csatákat vívtak, túlságosan a védőnek kedveztek ahhoz, hogy a támadó erőfeszítés eredményt hozhasson. Éppen ezért csak a Somme és Champagne száraz mészköves vidéke kínálkozott olyan területként, ahol a támadás döntő sikert ígért. Előbbi a nyirkos flamand vidéktől délre terült el, utóbbi a Meurthe és a Moselle erdős hegyvidékétől északra. Az Aisne és a Meuse magasabban húzódó terepszakaszai választották el őket egymástól, az a beszögellés az arcvonalban, amelynek a két folyó vidéke alkotta a szárnyait. A katonai logika tehát azt kívánta, hogy a támadók e két „vállnál” fejtsék ki fő erőfeszítésüket, a védők pedig ott álljanak leginkább készen a roham elhárítására.