Gallipoli, bár végül sikerült ott lekötni tizennégyet Törökország harminchat nizam (első vonalbeli) hadosztályából, és ezzel elvonni a potenciális alkalmazástól a mezopotámiai, egyiptomi és kaukázusi arcvonalon, hadjáratként, mint hadi vállalkozás, kudarcba torkollott. Nem sikerült utánpótlási útvonalat nyitnia a Fekete-tengeren át Oroszország déli kikötőibe. Másodlagos célját sem érte el, nem sikerült tehermentesítenie Szerbiát. Ennek az ostromlott országnak a túlélését, amely mindig is ellenségei máshol való lekötöttségétől függött, meghosszabbította a gallipoli hadjárat megindítása és Olaszország hadba lépése – az utóbbit pedig felgyorsította a partraszállás a Dardanelláknál. Ahogyan azonban a Gallipoliba belelátott ábránd elhalványult, úgy vesztek el a másodlagos hatásaihoz fűzött remények, beleértve Görögország csatlakozását az antanthatalmakhoz és Bulgária elriasztását a csatlakozástól a központi hatalmakhoz. Az a fejlemény, hogy a törököknek augusztusban sikerült feltartóztatni és a hídfőben elszigetelni a Szuvla-öbölben partra tett csapatokat, mindkét esetben határozottan a túlsó oldalra lendítette ki a semlegesek véleményét. Bulgáriának erős helyi érdekei fűződtek ahhoz, hogy Németországgal szövetkezzen, mivel a macedóniai terület, amelyet rövid birtoklás után a második Balkán-háború végén, 1913-ban elveszített, megosztva Görögország és Szerbia birtokába került. Az antanthatalmak, mint e két ország komoly udvarlói, illetve védhatalmai, nem fognak – ismerte fel Bulgária – segíteni a visszaszerzésében. Másrészt a németek viszont segíthettek. Májusban Gorlice–Tarnównál aratott győzelmük nagyszabású volta ráadásul mély benyomást gyakorolt a bolgárokra, és egy hónappal később tárgyalásokba kezdtek.[418] Az antanthatalmak hirtelen elfelejtették Szerbia iránti kötelezettségvállalásaikat, és augusztus 3-án végül csak felajánlották Bulgáriának a magáénak követelt részt Macedóniából. Az ajánlat azonban túl későn érkezett. Az olasz és a gallipoli fronton kialakult kettős patthelyzet meggyőzte Bulgária királyát és politikai vezetőit, hogy érdekeiket leginkább a központi hatalmakkal, nem pedig a Nagy-Britanniával, Franciaországgal és Oroszországgal kötött szövetség szolgálja – bármennyire is melegen pártfogolta hagyományosan Oroszország Bulgáriát –, így 1915. szeptember 6-án aláírtak négy szerződést. A feltételek között szerepelt pénzbeli segély és kötelezettségvállalás további területek átadására a jövőben Szerbia rovására. Ami sokkal lényegesebb és közelebbi kötelezettséget jelentett, Bulgária vállalta, hogy harminc napon belül hadba lép Szerbia ellen. A hadjárat célja Németországgal és Ausztria–Magyarországgal együttműködve „döntő vereség mérése a szerb hadseregre és az összeköttetés megteremtése Isztambullal Belgrádon [Szerbia fővárosán] és Szófián [Bulgária fővárosán] át”. Falkenhayn azonnal kiadta a feladatot Mackensennek, a gorlice–tarnówi győzőnek, aki hozzálátott egy hadsereg összeszedéséhez. Szerbia szeptember 22-én meghirdette az általános mozgósítást. Hiábavaló erőfeszítést tettek Románia bevonására a háborúba, de Bulgáriától eltérően ez a balkáni ország az antanthoz vonzódott. Közben Hentsch ezredes, akinek a marne-i csatatérről küldött jelentése elindította a nyugati front elsáncolását egy évvel korábban, Szerbia lerohanásának tervén dolgozva szemrevételezte a szerbiai hadszínteret.