A háború arculata 1917 elejére alig változott ahhoz képest, amelyet 1915 elején mutatott a világnak, azt követően, hogy leereszkedett a lövészárokvonalak vasfüggönye, amely két felfegyverzett táborra osztotta Európát. Keleten a lövészárkok vonala 300 mérfölddel (483 km) mozdult el, és déli vége immár a Fekete-tengerre támaszkodott a Kárpátok helyett, az északi viszont még mindig a Balti-tengerre. Új, egybefüggően elsáncolt arcvonal alakult ki Olaszország és Ausztria, valamint Görögország és Bulgária határán, míg Gallipolinál és Kutnál kiépítették, használták, majd elhagyták az árokrendszert. A Kaukázus vidékén előretolt őrállásokból és védelmi támpontokból álló front húzódott rendetlenül a Fekete-tenger és Észak-Perzsia között, a Sínai-félsziget pedig mint kényelmetlen senki földje választotta el a Szuezi-csatorna brit védőit Palesztina török helyőrségétől. Ez eddig igen kevés különbséget mutat 1915-höz képest. Franciaországban gyakorlatilag semmi sem változott. A tereptárgyak, amelyeknél a harcoló hadseregek az 1914-es offenzívában végső energiáikat elhasználták – az Yser, Flandria alacsony dombjai, a Vimy-gerinc, a Somme menti márgás magasföldek, az Aisne és a Chemin des Dames, a Meuse folyó Verdunnél, az Argonne erdői, Elzász hegyei –, maradtak az állandó ásással, drótakadály-építéssel és aknamélyítéssel addigra hatalmas, bonyolult rendszerré fejlesztett, bár csak igen keskeny területsávot elfoglaló lövészárokvonalak támpillérei. A földmunkák és a drótakadály-építés jelentős részét tervszerűen végezték, különösen a németek oldalán, ahol a védők alapos kidolgozásukkal igyekeztek a támadást biztosabban tűrővé tenni állásaikat, amelyek 1917-re rendszerint három védelmi öv mélységűek voltak, és beton kiserődökkel erősítették meg őket. A sáncmunkák egy másik jelentős részét azonban hirtelenjében, rögtönözve végezték, hogy az ellenségtől elhódított árokszakaszokat foglaljanak bele a már meglévő rendszerbe.