Woodrow Wilson elnök kijelentette, Amerika „túl büszke ahhoz, hogy harcoljon”. Ez a vélemény a saját háború iránti utálatát tükrözte. Az emelkedett szellemű, idealista, leginkább tudósra emlékeztető amerikai elnök azt a hitet alakította ki magában, hogy a konfliktusok elhárításának és elkerülésének titka a nyílt diplomácia eszközeivel folytatott tisztességes alku a nemzetek között. 1916-ban megbízottja, Edward House ezredes közvetítésével felkínálva az általa mindenki számára igazságosnak ítélt feltételeket, eltökélt próbát tett a hadviselő államok tárgyalóasztalhoz ültetésére, majd kedvét vesztve vette tudomásul próbálkozása kudarcát. Az erőnek a nemzetközi kapcsolatokban betöltött szerepéről azonban nem vallott a valóságtól elrugaszkodott elveket, ahogy az erő alkalmazásától sem vonakodott, ha a szükség úgy hozta. 1915-ben azzal a fenyegetéssel vetett véget Németország „korlátozás nélküli” tengeralattjáró-hadviselésének, hogy a tengerek szabadságának megőrzéséért, ha kell, beveti az amerikai haditengerészetet, House ezredest pedig felhatalmazta, ígérje meg az amerikai katonai beavatkozást az antanthatalmaknak, amennyiben ők elfogadják a békekonferencia összehívásához fűzött feltételeit, a németek pedig nem. Az elnöknek mindazonáltal még viszonylag későn, 1917 tavaszán sem állt szándékában bevinni országát a háborúba, és honfitársai sem lelkesedtek a hadba lépésért. A lakosság nagy hányadát kitevő német származásúak között akadtak aktivisták, akik a Német–Amerikai Szövetség (German-American Bund) szervezetét felhasználva kampányt folytattak a hadba lépés ellen.