Habár Németország ereje és figyelme javával mindenekelőtt a közeledő nyugati offenzíva előkészületeibe merült bele, a jövő miatt érzett aggodalmai továbbra is keletre összpontosultak, ahol kevésbé magabiztosan éltek a nemzeti érzések, és gyengébbek voltak a független identitások. Németország – helyesen – arra számított, hogy ott összességében sokkal ígéretesebb lehetőségei nyílnak alárendelt viszonyt kényszeríteni azokra a népekre, amelyek éppen csak kikerültek a régi orosz birodalom uralma alól. A balti népek – a litvánok, a lettek és az észtek – évszázadokon át megőrizték az összetartozás érzését a német nyelvű területekkel, földbirtokos osztályuk nagy része pedig német származású volt. Finnország, bár bizonyos fokú autonómiát élvezett a cári birodalmon belül, égett a vágytól, hogy visszaszerezze a teljes függetlenséget, és ehhez kész volt elfogadni Németország segítségét. Lenin kezdetben azt a politikát hirdette, hogy a birodalom nem orosz népeinek, ha igényt tartanak rá, megengedik az elszakadást, és közben az esetleg még ott maradt orosz katonaság segítségével arra buzdította a helyi baloldali erőket, szervezzenek szovjetbarát forradalmat. A balti államokban, amelyek az 1916–1917-es sikeres offenzíva nyomán már német megszállás alá kerültek, a forradalmat gyorsan leverték, majd félig-meddig független németbarát rezsimeket ültettek a hatalomba, bár Litvániában – amely megpróbálta kivívni a teljes függetlenséget, de kudarcot vallott – nem minden ellenkezés nélkül.[622] Finnországban, ahol a hatalom a parlamentben, ebben a régi cári alkotmány által biztosított intézményben viszonylag egyenlően oszlott meg a bal- és a jobboldal között, az a kérdés, hogy milyen kapcsolatot célszerű fenntartania az országnak Németországgal, polgárháborút váltott ki. A jobboldal az európai háború alatt mindvégig németbarát nézeteket vallott, és egy tisztán finnekből toborzott önkéntes alakulat, a 27. vadászzászlóalj 1916 óta a német hadseregben harcolt a balti fronton. A jobboldal készsége a szövetségkötésre Németországgal, miután 1917 decemberében kikiáltották a függetlenséget, saját munkásmilíciája megszervezésére késztette a baloldalt. 1918 januárjában harcok robbantak ki, a baloldal elfoglalta a fővárost, Helsinkit, a jobboldali erők visszavonultak az északi tartományokba. A németek fegyvert küldtek, 70 000 puskát, 150 géppuskát és 12 tábori ágyút – az egész szállítmány orosz eredetű volt –, és Oroszországból érkezett meg az a hadvezér, Gustav Mannerheim, balti nemesember és a cári hadsereg veterán tisztje, aki személyisége, valamint katonai tehetsége és szaktudása félelmetes erejével fogja vezetni a jobboldali erőket.