A nemzetközi bíróságról szóló rendelkezések szépséghibája az volt, hogy a megidézettekre bízta, megjelennek-e önként a törvényszék előtt. „A legnagyobb dolog – írta az amerikai delegátus az értekezletről – az, hogy a döntőbíróságban … minden nemzet a béke előmozdítása őszinte vágyának jelét fogja látni, és annak vágyát, hogy a különböző népeket megszabadítsuk a valamennyit oly súlyosan nyomasztó félelemtől, a rettegéstől a háború bármelyik pillanatban bekövetkezhető, váratlan kitörésétől.” Az egyik német delegátus több realitásérzékkel azt jegyezte fel, hogy a bíróság „önkéntes jellege” megfosztotta azt „a bármely nemzetre gyakorolható bárminemű, erkölcsi vagy másféle kényszer legeslegutolsó nyomától is”.[13] A századfordulós Európa helyzetének valóságát inkább a német ragadta meg találóan, mint az amerikai. Létezett, bevallottan, a félelem a háborútól mint absztrakt jelenségtől, de legalább olyan bizonytalan körvonalakkal, mint annak felismerése, hogy a modern háború milyen alakot ölthet. Lényegesen erősebben hatott, különösen minden jelentősebb ország politikai osztályában, a félelem annak következményeitől, ha nem sikerül megfelelően szembenézni magának a háborúnak a kihívásával. Mindegyik – Nagy-Britannia, Franciaország, Németország, Oroszország, Ausztria–Magyarország – így vagy úgy fenyegetve érezte a pozícióját. A három nagy európai császárság, a német, az osztrák és az orosz nemzeti kisebbségei elégedetlenségétől érezte fenyegetve magát, különösen az Osztrák–Magyar Monarchia, amelyben a németek és a magyarok uralkodtak, de az övékét meghaladó létszámú szláv népek éltek. Mindhármat gyötörte a szélesebb körű – Oroszországban egyáltalán bármilyen mértékű – demokrácia követelése is, még égetőbben olyankor, amikor a nacionalizmus és a demokratikus törekvések közös hangot találtak. Nagy-Britanniában vagy Franciaországban nem a demokrácia jelentette a problémát, mert férfilakosságuk már teljes választójogot gyakorolt. Rájuk a birodalom egy másik típusának terhe nehezedett, hatalmas kiterjedésű tengerentúli domíniumok igazgatása Afrikában, Indiában, Arábiában, Délkelet-Ázsiában, Észak- és Dél-Amerikában és a Csendes-óceánon, ami óriási nemzeti büszkeség forrásául szolgált, de agresszív féltékenységet is kiváltott európai szomszédjaik körében. A britek úgy hitték, Oroszországnak igényei vannak Indiában, amelyet közép-ázsiai birtokai erősen megközelítettek. Ez majdnem bizonyosan tévhit volt, de ettől még makacsul ragaszkodtak hozzá. A németek megrögzötten és mélységesen nehezményezték, hogy nem rendelkeznek gyarmatokkal, igyekeztek kiterjeszteni azt a keveset, amit Afrikában és a Csendes-óceánon szereztek, és mindenkor készen álltak marakodni, különösen Franciaországgal, az európai uralomnak még alá nem vetett kevés terület feletti befolyáson.