A titkos tervek előre eldöntötték, hogy bármely válság, amelyet nem oldanak meg ésszerű diplomáciával, az Európában 1914-ben uralkodó viszonyok között általános háborúhoz fog vezetni. Ésszerű diplomáciai munkával korábban oldottak meg válságokat, különösen a hatalmak afrikai birtokok fölötti vitái során és az 1912–1913-as Balkán-háborúk keltette nyugtalanság idején. Az ilyen válságok azonban csak a nemzeti érdekek körébe tartozó ügyeket érintették, nem a nemzet becsületbeli vagy presztízskérdéseit. 1914 júniusában az Osztrák–Magyar Monarchia becsületét – mind közül a legérzékenyebbét, lévén az állam a leggyengébb az európai hatalmak között – érte elevenébe találó sérelem, amikor trónörökösét olyan merénylő gyilkolta meg, aki a Monarchia leginkább felforgatásra hajlamos szomszéd államával vállalt azonosságot. Az osztrák–magyar birodalom, ez az öt fő felekezetet és egy tucat nyelvet számláló államalakulat az etnikai alapú felforgatástól való állandó rettegésben maradt fenn. A felforgatás fő forrása Szerbia volt, egy agresszív, elmaradott és belpolitikájában erőszakos módszereket alkalmazó keresztény királyság, amely több évszázadnyi ellenállás után nyerte el függetlenségét a muszlim Ottomán Birodalomtól. Nem az összes szerb élt a független Szerbiában. Több területen nagy létszámú kisebbségek maradtak osztrák fennhatóság alatt, történelmi véletleneknek köszönhetően. Azok, akik nacionalisták voltak közülük, majdnem ugyanannyira sértetten tekintettek a Habsburgok uralmára, mint szabad testvéreik korábban az ottománokéra. A legszélsőségesebbek gyilkolni is készek voltak. Egyiküknek a Habsburg trónörökös ellen elkövetett gyilkos merénylete volt az az esemény, amely felszította az 1914. nyári végzetes válságot.