Már csak a Szövetséges Expedíciós Haderő főparancsnokának kiválasztása maradt hátra. Egyaránt a kinevezésben bízott Marshall és – minden balsejtelme dacára – Brooke is. Ami azt illeti, korábban mindkettőnek oda is ígérték a posztot, de Brooke már augusztus óta tudta, hogy azt egy amerikainak kell megkapnia. A kézenfekvő jelölt Marshall volt, aki mindennél jobban vágyott arra, hogy elhagyhassa Washingtont, és a hadszíntéren parancsnokolhasson, amire addig még nem adódott lehetősége, és bízott abban, hogy Roosevelt el is fogja engedni. December 5-én – tehát a Sztálin által a teheráni konferencián szabott egyhetes időhatáron belül – azonban Roosevelt összeszedte minden bátorságát, és közölte vezérkari főnökével, ő bizony „képtelen nyugodtan aludni, ha [Marshall]nincs Washingtonban”. Következésképpen Eisenhowert fogják átvezényelni a földközi-tengeri hadszíntérről Londonba, de az invázió kezdeti szakaszában, amikor a légi és tengeri hadműveletekre figyelme kétharmadát kell majd fordítania, nem ő fogja irányítani a földi csapatok harcát. Ezt a nagy felelősséggel járó feladatot egyik alárendeltjére fogják bízni, aki – kézenfekvő módon – brit lesz. Churchill Alexandert szerette volna kinevezni, hiszen az eszményi katonát látta benne, és „Ike” is „Alex”-et akarta választani: már régen olyan kiváló viszonyban álltak, hogy becenevükön szólították egymást. Brooke azonban konokul bizonygatta, sőt szilárdan hitte is, hogy Montgomery jobb hadvezér Alexandernál, ezért kijárta a kinevezését. 1944. január 2-án a 8. hadsereg parancsnoka Észak-Afrikából Angliába repült, hogy beleássa magát a szövetséges főparancsnok Overlord tervébe.