A június hatodikát megelőző napokban összegyűlt a 13 000 ejtőernyős ledobásához szükséges sok száz repülőgép azokon a repülőtereken, amelyek közelében a készenléti sátortáborok nagy hirtelen kinőttek a földből. Az első hullám leszállításához 822 repülőgép kellett: C-47-esek, ahogyan a hadsereg nevezte a kétmotoros DC-3 utasszállító repülőgépet, amellyel a Douglas repülőgépgyár a háború előtt forradalmasította az Egyesült Államok belső légi közlekedését. Ezek a gépek most khakiszínűre festve, mindkét szárnyukon a Szövetségeseknek a D-napra és az utána következő időszakra választott azonosító jelével, a három széles fehér sávval, egyenként tizennyolc teljes felszerelésű ejtőernyőst szállíthattak a pilótán, a másodpilótán, a navigátoron és a raktérért felelős, az ejtőernyősök ugrását is irányító tiszthelyettesen kívül. Ez utóbbiak a repülőgép állandó személyzetéhez, a légierő állományába tartoztak, de feladatuk végtelenül kockázatos jellege ellenére nagyon alacsonyan helyezkedtek el a szamárlétrán. Hivatalosan „nem harci” minősítési kategóriába sorolták őket, mert a C-47-esnek nem volt fegyvere, nem hordozhatott bombát, és mert a legtöbb repülő katona „bármi mást szívesebben vállalt, mint a légi szállítók vagy vontatók vezetését”. A dolgok természetéből adódóan így a legkevésbé képzett repülő hajózókat osztották be a csapatszállító alakulatokhoz a bombázók vagy a vadászrepülők helyett. E rút kiskacsák elégedetlenségét fokozta, hogy ők pontosan tudták, az ejtőernyősök ledobása egyszerre repüléstechnikailag igényes és hadműveleti szempontból veszélyes feladat, ugyanis azt kívánta a pilótáktól, hogy szoros kötelékben, csekély – nagyjából 190 km/h – sebességgel repüljenek 180–210 méter magasságban, így azonban kiváló célpontot kínáltak a vadászgépeknek és a légvédelmi tüzérségnek is. Az 52. csapatszállító repülőezred gépszemélyzete a szicíliai invázió óta dolgozott együtt az amerikai hadosztállyal, és az említettek ellenére szoros és kölcsönös bizalmon alapuló kapcsolat alakult ki közöttük néhány szókimondó megbeszélés után, amelyekre azért volt szükség, mert a kezdet kezdetén jelentős számú ejtőernyős halálát okozta, hogy túl korán, Szicília helyett még a Földközi-tenger fölött kiugratták őket. A repülőezred egyik csoportja azonban nem rendelkezett még kellő tapasztalattal, egy másikat pedig a D-nap előtt majdnem egy évre közönséges légi szállítási szolgálatra vezényeltek – ez gyakran megtörtént szinte minden „nem harcoló” repülőegységgel, így bizonyosan megesett a IX. csapatszállító seregtest többi repülőezredével is, ennek következtében az ezredek nem kaptak elegendő kiképzést, különösen az éjszakai repülésben. Márpedig mindkét amerikai légideszant-hadosztályt éjjel tervezték ledobni.