Az amerikai ejtőernyősök ledobási zónáitól 56 kilométerre keletre, öt órával az ő földet érésük után a 3. kanadai hadosztály Északipartvidéki Ezrede elkezdte a fáradságos átszállást a Csatorna átszelésére használt hajókról azokra a vízi járművekre, amelyekről Franciaország partjaira fognak lépni. Egészen a part előtt 13 kilométerre kijelölt „lebocsátási pontig” egy gyalogsági partra szállító hajón, vagyis egy átalakított átkelő gőzösön utaztak, amely békeidőben turistákat szállított Franciaországba. Az átalakítás mindössze annyit jelentett, hogy a gőzhajó két oldaláról leszerelték a mentőcsónakokat, majd helyükre nagyobb teherbírású csónakdarukat építettek be, amelyekkel a hajó menetirány szerinti bal és jobb oldaláról egy-egy sor partra szállító rohamnaszádot tehettek vízre. A partra szállító rohamnaszád a Királyi Haditengerészet hajó nyilvántartásába bebocsátást nyert vízi járművek legalacsonyabb rendjébe tartozott. Egy tengerészaltiszti rendfokozatú kormányos parancsnokolt rajta, és felszerelése nem állt többől, mint harmincöt főnek – egy szakasz gyalogságnak – elegendő kezdetleges padokból, valamint egy dízelmotorból, amely tíz csomóval (18,5 km/h sebességgel) éppen csak ki tudta juttatni őket a partra. Amikor a naszád lapos feneke partot fogott, lecsapódott az orr rámpája, és az utasok megpillanthatták a kontinenst. Az úton pedig a két sorban felálló partra szállító rohamnaszádok a nagy hajó mellett, annak oldalát súrolva fel-le hánykolódtak, méteres hullámok között bukdácsoltak a borús ég alatt. Akadtak olyan nagy, gyalogsági partra szállító naszádok, amelyekre a rohamot végrehajtó gyalogosok vitorlavászon csúszdán ereszkedtek le, és hangos puffanással landoltak a hajófenék acéllemezén. A legtöbb katona azonban nehézkesen és veszélyesen mászott le a hajó oldalára függesztett rakodóhálón, miközben huszonhét kilogramm felszerelés akadályozta mozgásukat: ők lábukkal tapogatózva keresték a szilárd támasztékot, amely megmenthetné őket a két hajótest húsdarálójától vagy a kettő között tátongó gyilkos mélységtől.