Az időjárás azonban megkímélte a védőket a Szövetségesek által tervezett pusztítás első hullámától. A támadók ugyanis két nagyszabású, sokgépes bombatámadást foglaltak bele az inváziót előkészítő tűztervbe, egy éjféli csapást az RAF Bombázó Parancsnokságának nehéz éjszakai bombázóival, majd egy hajnalit az amerikai 8. légi hadsereg B-17-es repülő erődjeivel. Az RAF célzási pontossága sokat javult a támadást megelőző egy évben, hála annak, hogy hadrendjét a célpont megjelölésére szakosodott Nyomkereső repülőszázadokkal egészítette ki. A Bombázó Parancsnokság a D-napon 5268 tonna tömegű bombát használt fel, és ezzel ez a támadás volt addigi történetében a legnagyobb, a szokatlanul rövid repülési távolság ugyanis lehetővé tette, hogy az üzemanyag egy része helyett is bombát rakodjanak a gépekre. Az éjszaka kialakult alacsony, vastag felhőzet azonban megzavarta a bombázókat. A bombázás eredményességét „egyenetlennek” minősítették. A kanadai partszakaszokhoz legközelebbi bombázandó célpont, a Mont Fleury-i nehézüteg épen maradt. Virradatkor az amerikaiak kezdtek támadni, de mivel ekkor már jókora amerikai hajó-összpontosítások mozogtak az összeálló felhőzet alatt, az amerikai 8. légi hadsereg törzse az utolsó pillanatban kicsikarta Eisenhower hozzájárulását ahhoz, hogy a célpontkijelölő gépek célzási pontjuk átrepülése után legfeljebb harminc másodpercig késleltessék jelzőbombáik kioldását. Senki nem vállalta az előirányzott időben végrehajtott bombakioldással járó kockázatokat, és ennek következtében mind az ezer repülő erőd jócskán a partvonaltól beljebb dobta le bombaterhét; „néha száz métert, máskor akár öt kilométert is” tévedtek. Így pedig a német partvédelem csekély mélysége miatt nagyon kevés védőállást találtak el – a kanadai szektorban egyetlenegyet sem. A bombák a nyílt mezőkön csapódtak be, és elkezdték óriási számban lemészárolni Normandia tejhasznú tehénállományát – ami a hadjáratot kísérő kisebb szörnyűségek közé tartozott.