Senki sem volt ennek inkább tudatában – bár a legkevésbé önző okból –, mint maga Montgomery. Ha közvetlenül nem is láthatta, érzékelte a németek megújult erőfeszítéseit erőik összevonására ahhoz az ellentámadáshoz, amely a Nyugat Páncéloscsoport parancsnokságára mért légicsapás miatt elvetélt. A németek sürgős intézkedéseket tettek. Június 17-én, a nagy vihart megelőző napon Hitler elutazott Franciaországba, először azóta, hogy 1940 októberében Hendaye-ben Francóval találkozott. Metzig repült be az országba Focke-Wulf Condor különgépén, egy olyan légi folyosót használva, amelyből a Luftwaffe összes többi gépét kitiltották, nehogy tévedésből megtámadják a nagy négymotorost. Metzből gépkocsival folytatta útját Margivalba, a Soissons mellé telepített, föld alatti főhadiszállásra, amelyet azért építtetett, hogy onnan irányítsa az inváziós csatát. Mint utóbb kiderült, ez volt az egyetlen itteni látogatása. Hitler bátorítani jött Rommel és Rundstedt tábornagyokat, akikről joggal hitte, hogy a szövetséges támadás ereje megingatta az elszántságukat, valamint felvázolta az ellenintézkedéseket. „Ne nevezzék hídfőnek, hanem az utolsó franciaországi földdarabnak, amelyet még tart az ellenség!” – kezdte Hitler, majd azzal folytatta, hogy hétmillió tonna hajótérre van szükségük. Amikor kétkedőkkel tárgyalt, egyik kedvenc módszere volt a vitathatatlan statisztikák citálása. Kijelentette, hogy „nyárnál nem húzhatják tovább”. Egy támlátlan tábori széken ülve, úgy, hogy a két tábornagy és vezetési törzseik főnökei álltak előtte, a Führer kifejtette, hogyan kell megvívni a hadjárat következő szakaszát. Schwerpunktot (az erőfeszítés súlypontját) kell létrehozni négy SS-páncéloshadosztállyal – kettő, a 9. és 10. úton volt visszafelé Oroszországból –, és új offenzívát kell indítani a szövetséges hadseregek sávhatárán.