Miután a Cotentin-félsziget aljánál feltartóztatták, Caen térségében pedig – ahol a németek még mindig tartották az ipari külvárosok alkotta kis Sztálingrádot a várostól délre – patthelyzetbe került, Montgomery stratégiai válsággal szembesült. A Loire-tól délre állomásozó 1. és 19. hadseregtől átcsoportosított négy friss német hadosztály felbukkanása nemcsak a németek azon képességéről tanúskodott, hogy nehézkes gyalogos és fogatolt menetoszlopokat tudnak átjuttatni hidak nélkül maradt folyókon a leghevesebb légi zavaró tevékenység közepette is. Az a négy akár tíz további hadosztály érkezésének az előhírnöke is lehetett, amennyiben Hitler úgy dönt, radikálisan csökkenti veszteségeit, és még a Szövetségesek másodlagos inváziója előtt feladja a földközi-tengeri partvidéket. Montgomerynek tehát sürgősen folytatnia kellett a támadó jellegű kezdeményezést. Kényszeríteni kellett a németeket, hogy a már folyó csatákban vessék harcba mindazt a tartalékot, amit innen-onnan össze tudnak szedni, a brit hadvezér választotta helyszíneken, hogy ily módon megfossza őket az átgondolt ellencsapás lehetőségétől az ő arcvonalának valamelyik gyenge pontján. A brit és az amerikai hadsereg sávhatára St Lô és Caumont között nyilvánvalóan olyan pont volt, amely felkeltette az érdeklődésüket – Hitlerét valójában igen korán, már június 20-án. De hol lobbantsa lángra a tüzet? Közvetlenül Caentől délnyugatra, az Odon és az Orne összefolyásának szögletében állt a 112-es magaslat, amelynek hosszan elnyúló szárnyaiig jutott, és ott három héttel korábban megtört az Epsom-hadművelet árja. Bayeux-től délre, ahol a hídfő mélysége a legnagyobb volt, a táj egymást követő, mind meredekebb oldalú gerincek sorába ment át. Ezeket sűrű, helyenként átjárhatatlan erdők borították, a folyók mély bevágásai és mélyen futó dűlőutak szelték át keresztbe-kasul, és az egész a la Suisse normande (Normann Svájc) szurdokaiban, sziklafalaiban és várakkal koronázott hegycsúcsaiban folytatódott. A németek minden bizonnyal örülnének az ezen a szűk mozgásteret engedő vidéken vívandó csatának, és felkészülten várnák a támadót. Bayeux és St Lô között a Vire medre zárta el a nyílt vidékre vezető utat, ettől a szektortól nyugatra pedig már az amerikai arcvonalszakasz kezdődött, és Montgomery stratégiájának lényege alapvetően éppen az volt, hogy attól távol tartsa a harcok súlypontját. Önmagában csak a harc kedvéért egyébként a veszteségteljes harcokat sem vállalhatta. Az amerikaiak már partra tették az összes, a közeli Angliában rendelkezésükre álló gyaloghadosztályt, és augusztus hátralévő részében a páncéloshadosztályokat tervezték átszállítani, amelyekre az inváziónak ebben a szakaszában a várt bretagne-i betörésnél lehetett szükség. A briteknek nem maradt már bevethető gyalogságuk. Nagyon is hamar arra fognak kényszerülni, hogy később felállított, az alakulatok rangsorában kevésbé rangidősnek számító egységeket oszlassanak fel, és katonáikat élőerőpótlásnak használják megmaradó egységeik feltöltésére. Montgomery ettől kezdve abban a tudatban élt, hogy hadserege minden egyes héttel kisebb lesz. Július második hetében ráadásul fájóan tudatában volt még egy gyengeségnek: a SHAEF törzsében, a Downing Streeten és Washingtonban hirtelen megrendült iránta a bizalom, a hit, hogy a brit hadvezér képes fenntartani az offenzíva lendületét. Ezért elemezte mérföldről mérföldre a hadszíntér térképét Caentől nyugatra elkezdve Carentanig, majd vissza, az egyik, nyomásgyakorlásra alkalmasnak látszó pontot a másik után vetve el, amíg a kizárásos módszer precíz alkalmazásával ujja megállt egy helyen Caentől keletre.