Amikor a bombázás irtózatos dobolása átadta a helyét a bombákat leszóró, majd távozó repülőgépek zúgásának, amely csak időnként hallatszott a tüzérségi előkészítés robbanásainak zajában, a 29. páncélosdandár harckocsijai beindították motorjukat, és lassan előregördültek a folyosó bejáratához Escoville és Ste Honorinela-Chardonnerette között. Tőlük balra a hadosztály gyalogsága is felszedelőzködött várakozási körzeteiben, és szintén megindult előre, hogy megtisztítsa a szárnyat a német nehézfegyverektől, amelyek esetleg akadályozhatják a harckocsik előretörését. Az első akadály azonban, amellyel találkoztak, saját katonáik alkotása volt: az aknamezők, amelyeken átjárókat nyitottak. A 3. királyi harckocsiezred (3. RTR) és a Fife-i és Forfari Önkéntes Lovasság még a bombázás alatt átkelt az átjárókon. A mögöttük felvonuló 23-as huszároknak várniuk kellett. Az egy század féllánctalpas lövészpáncélosra ültetett gyalogsággal és egy üteg önjáró tüzérséggel felduzzasztott ezredmenetoszlop hosszúra nyúlt, és mire átjutott az aknamezők átjáróján, a királyi harckocsizók meg a fife-iak és forfariak, akik még mindig oszlopban hajtottak, jócskán maguk mögött hagyták. Az erőknek ez a széthúzása harcászati szempontból a legkevésbé sem volt kívánatos, mert a terv azt írta elő, hogy a királyi harckocsizók és a fife-iak és forfariak a lehető legkorábban bontakozzanak szét harcalakzatba, a huszárok pedig azonnal harcba vethető tartalékként szorosan felzárkózva kövessék őket. Az offenzíva rendje tehát máris kezdett megbomlani. Egyes alakulatok kezdtek lemaradozni, de az élen haladók akkor ebből keveset érzékeltek. Lemon százados a 3. RTR felderítő szakaszának egyik kicsi, sérülékeny Honey (M3 Stuart) harckocsijában „meglehetősen élvezte” az első néhány percet, „ahogy, azt hiszem, a legtöbbünk… Előre, most! Ez a két szó végigvisszhangzott az egész ezreden, és a tankok lassan kezdtek előreözönleni. Ekkor az élharckocsik előtt száz méterre hirtelen forrni kezdett a föld, ahogy a 25 fontos ágyúk a teljes arcvonalon lőni kezdték tűzhengerüket.”[40] Valahol a százados mögött, a fife-iak és forfariak egyik harckocsijában Cox őrvezető a periszkópján szemlélte a látványt. Látta a napot előbukkanni a szaharai porvihar mögül, amelyet a bombázók vertek fel, és emlékezete szerint „valamekkora távolságot mozogtunk előre a tűzhenger mögött, majd megálltunk. Emlékszem, kinyitottam egy új doboz lekvárt, vastagon megkentem vele jó sok kétszersültet, és körbekínáltam harckocsiszemélyzetem tagjainak. Ugrattuk egymást. Azt hiszem, a humort kicsit erőltettük, és volt benne egy leheletnyi hisztérikus felhang is, mert valamennyien felfogtuk, ez most valami meglehetősen nagy dolog lesz.” Ezt a szünetet a Caen–Troarn vasútvonal pályateste kényszerítette ki, amely ugyan csak keskeny nyomtávú ipari vasút volt, de ahhoz elég nagy akadály, hogy a dandár elvesztegessen miatta húsz percet. Ennyi idő alatt keltek át a kis töltésen a királyi harckocsizók és a fife-iak és forfariak, minden egyes harckocsi S alakú kettős kanyarral, hogy ne mutassa az ellenségnek a hasát, majd egymást kerülgetve vonal alakzatba rendeződtek. Ekkor hatvannégy harckocsi haladt az első hullámban, amelyet hasonló erővel követett a második és a harmadik, de a késlekedés még mindig nem tette lehetővé, hogy a huszárok lezárják az első hullám mögött nyílt rést.