A Szövetségesek rejtett viszályának ez a fokozatos napvilágra kerülése sokként hatott arra a gyermekre – illetve az 1950-es években már diákra –, aki nem egyszerűen az angol–amerikai politikai együttműködés légkörében, hanem annak bűvkörében nevelkedett, és ez a sokk elegendő erővel bírt ahhoz, hogy falakat emeljen hinni nem akarásából. Amint sikerült megértetni velem, milyen csalóka és értéktelen volt Nagy-Britannia tündöklő elszigeteltsége, a megtért hitetlen lázas buzgalmával állítottam megcáfolt meggyőződésem helyébe egy másikat, amely a legcsekélyebb mértékben sem tett különbséget az Egyesült Államok és az Egyesült Királyság érdekei között, sőt valójában a két társadalom önazonossága között sem. Akkor nekem Nagy-Britannia és az Egyesült Államok egyetlen egységnek, a britek meg az amerikaiak majdnem egy népnek tűntek, ezért aztán egyszerűen képtelen voltam elfogadni, hogy előfordulhatott, vezetőik valamiben nem értettek egyet, hogy képesek voltak eltérő hadi célok megvalósítására törekedni, és eközben képesek lehetettek sérelmeket okozni és elszenvedni, gyanakodni egymásra, manőverezni, mellébeszélni, színlelni, harmadik felekkel egyezkedni, időt húzni. És helyesen tettem, hogy kételkedtem. Ugyanis a háborús szövetségek történetében épp e két hatalom egysége és jóhiszeműsége a szembeötlő, és véleménykülönbségeik, valamint céljaik divergenciája lényegtelennek, másodlagos jelentőségűnek tűnik. Ugyanakkor érdemes volt megtanulni túltekinteni a nézetazonosság látszatán. Valójában az a Nagy-Britannia, amelyben felnőttem, már hanyatló hatalom volt, az Egyesült Államok pedig készen állt arra, hogy a helyébe lépjen: majd szétvetette az önbizalom és a gazdagság, amely hamarosan oda is emelte. Az Egyesült Államok ugyanakkor olyan ország volt, amely viszolygott hadereje fejlesztésétől, és ódzkodott részt venni az európai politikában, amelynek fegyveres hatalmát döntő súllyal a haditengerészet testesítette meg, és amelynek külkapcsolatai – már ha egyáltalán ilyenekbe bonyolódott – főként a Csendes-óceán térségében léteztek. Éppen ezért még utólag is figyelemre méltó, hogy az USA, amikor a háborút mégiscsak ráerőszakolták, fő erőfeszítése színhelyéül Európát választotta. És az is ellenállhatatlanul érdekes még ma is, milyen úton-módon jutott el az ország e döntésig, és hogyan vette rá fő szövetségesét is az általa választott stratégia – a köztudatba nemsokára D-napként bevonuló invázió – vállalására. Könnyebb megértenünk, hogyan választotta ezeket az utakat, ha azoknak a hivatásos katonáknak a lábnyomait követjük, akik politikai vezetőik győzelmi szándékát lefordították a valóság nyelvére.