A Cobra-hadművelet megindítása döntéskényszerbe hozta a német főparancsnokságot, ez pedig mindenféle kompromisszumot egy csapásra lehetetlenné tett. Hat héttel korábban keleten a Wehrmacht katasztrofális vereséget szenvedett az oroszoktól, akik úgy időzítették nyári offenzívájuk kezdetét, hogy az egybeessen a Barbarossa-hadművelet harmadik évfordulójával. A Vörös Hadsereg 118 lövészhadosztályt és 43 harckocsidandárt vetett be a Közép Hadseregcsoport ellen, amelyet Belorussziában, Dnyeper menti állásaiban ért a támadás. Néhány nap múlva a fronton lyukak sokasága tátongott, megerősített pontjait bekerítették, mozgó elemeit pedig vad hajszában űzték nyugat felé, a régi, 1920-as megerősített lengyel határ átmeneti biztonsága felé. Amikor tíz nappal később az üldözésben kimerült szovjet frontok1 megállásra kényszerültek, és megérkezett Model tábornagy, „a Führer tűzoltója”, akit azért küldtek, hogy feltartóztassa a fejvesztett menekülést, és leltárt készítsen, kiderült, hogy a német vonalakat 450 kilométer szélességben áttörték, huszonnyolc pótolhatatlan hadosztály pedig eltűnt. A katasztrófa nagyobb volt, mint a sztálingrádi, a kurszki vagy a krími, és idővel csak súlyosbodott. Németország ugyanis kezdett kifogyni az élőerőből. A Stauffenberg-összeesküvés előtt az Ersatzheer havonta hatvanezer új katonával látta el a hadsereget – a Közép Hadseregcsoport szétverése során tíz nap alatt háromszázötvenezren kerültek veszteséglistára –, és bár Himmler, aki a puccskísérlet után átvette Fromm helyét, megnégyszerezte ezt a számot, friss fronthadosztályokba szervezésük októberig tartott volna. Németország nem engedhette meg magának, hogy addig olyan stratégiát alkalmazzon, amely a terület birtoklását a harcoló alakulatok megőrzése fölé helyezi. A normandiai balszárny széthullása ennélfogva világos figyelmeztetés volt Hitler számára: itt az ideje, hogy nyugaton másképpen védekezzenek.