Azt, hogy a német hadsereg hadműveleteinek van lendületük, egyetlen vele szemben álló hadsereg egyetlen katonája sem tagadta volna – sem keleten, sem nyugaton. E lendület alapja részben a hadfelszerelés volt, amelynek bizonyos elemei még az 1944-es normák szerint is remekül voltak megtervezve és megépítve. A Párduc jobb volt, mint az orosz és az amerikai hadsereg hasonló kategóriájú közepes harckocsija, a Tigrisnek nem akadt párja, sőt még a korosodó Pz. IV is bízvást megállta a helyét a harcvonalban. Bizonyos fegyverek klasszisokkal múlták felül az ellenség által használt megfelelőiket, főként a gyilkos erejű és rendkívül sokoldalú 88 milliméteres löveg, amelyet alkalmazhattak harckocsiágyúként, de páncéltörő és légvédelmi eszközként is. Ilyen volt még a Nebelwerfer, e többcsövű rakétavető, valamint az MP 40-es géppisztoly. Szintén sokat számított a fegyverek mennyisége. Bár a páncéloshadosztályokban folyamatosan csökkent a harckocsik száma, 1943–1944 folyamán más fegyverek mennyisége nőtt a gyaloghadosztályoknál, ami sorozatlövőfegyver- és aknavető-tűzerő tekintetében jelentős fölényt biztosított ezek amerikai megfelelőivel szemben. Ezt a fölényt valamelyest kiegyenlítette a német alakulatok egészében véve korlátozottabb mozgékonysága, hadműveleti-harcászati manőverező képességük ugyanis még mindig a lovaktól és a csizmák anyagától (a bőr minőségétől) függött, a nehézkes mozgás azonban nem sokat számított abban a fajta statikus, védekező hadviselésben, amilyenben a német hadosztályok többségét most, a hadászati apály során bevetették. Úgy látszott, ez az apály minimálisra csökkenti a légi fedezet nélküli manőverezésből fakadó hátrányokat is, amelyek a Luftwaffe vadászerejének katasztrofális hanyatlása következtében sújtották a németeket, akik Franciaországban mindössze háromszáz vadászgépet tudtak szembeállítani a Szövetségesek ezerkétszáz gépével.