Japán Pearl Harbor elleni támadásának hírére a kaliforniai Montereyből lóhalálában Washingtonba utazott az Egyesült Államok hadseregének egyik legvalószerűtlenebb tisztje. Joseph Warren Stilwell – Warren a családjának, és már ekkor is Ecet Joe alárendeltjeinek és elöljáróinak, akik már megismerhették gúnyos stílusát – 1941. december 7-én a III. hadtest parancsnokaként szolgált. Nem sokkal korábban olyan nagy létszámú seregtest, mint egy hadtest – 50 000 katona a megfelelő tüzérséggel, szállító- és híradó-eszközparkkal – csak papíron létezett az Egyesült Államokban, és még 1941 késő őszén, két esztendővel a fegyverkezés újrakezdése után is kínosan különbözött egymástól a III. hadtest valós és szabályzatban előírt állománya. Stilwell azonban a régi, kicsi és hihetetlenül szétszórtan állomásozó egységekből álló hadseregben nevelkedett: nagy karimájú kalapja rohamszíját szorosra húzva menetelt szakadásig a filippínó lázadók fárasztó üldözése közben, nyelte a nyári port Kína síkságain, és álcázta a cifra nyomorúságot Fort Leavenworth és Fort Benning tiszti lakónegyede házainak fehér deszkaburkolatával. Egy hadtest, akármilyen törékeny is a szervezete és hiányos az állománya, olyan vezetni való seregtest, amelynek parancsnokságáról Stilwell mint századfordulós West Point-i növendék aligha álmodozhatott, első világháborús veteránként pedig a nagy világgazdasági válság évei alatt a reményről is lemondott, hogy lát még ilyet életében. Mégis végignézhette a III. hadtest létrejöttét, és ezzel együtt érezhette, hogy ismét lüktet az élet az Egyesült Államok már-már végét járó hadseregében. Amikor rá bízták e hadtest parancsnokságát, máris fején érezhette a hivatásos tiszti pályát megkoronázó babérkoszorút.