Az Alençonnál és Argentannál, a falaise-i zsák déli szárnyán vívott kéthetes küzdelemben a hadosztály a háború alkalmas és rugalmas instrumentumának bizonyult. A dél felől a rés bezárására indulók között haladva meg is tette az út egy jó részét, és noha Bradley meggondolta magát, lehetett volna az a seregtest, amely Chambois-nál találkozik a lengyelekkel és a kanadaiakkal. Miután a kereszteződés előtt keletnek fordultak, Leclerc augusztus 22-én este felvillanyozó hírrel tért vissza parancsnokságára – oda, ahol a hadosztály Argentantól délre a nyílt terepen, védelemre készen táborozott. Már felkészült egy újabb nyugodt éjszakára, a hetedikre, amióta egy másik alakulattal váltották fel az alençoni ütközetben. Az új küldetés híre mindenkit felvillanyozott. A törzs sátrainak ponyváján mindenütt fény derengett át, utasításokat gépeltek, parancsokat továbbítottak telefonon. A hadosztálynak három oszlopban kellett felvonulnia, Dio (az egyik csádi alapító), Langlade és Billotte vezetésével. Egy-egy ilyen oszlopot a Csádi Menetezred egy féllánctalpasokra ültetett gyalogzászlóaljából, egy szpáhi felderítőszázadból, egy tengerészgyalogos páncéltörő tüzérszázadból, egy tábori tüzérezredből és a harckocsizóezredek egyikéből alakítottak ki: a vértesek mentek Dióval, a vadászok Langlade-dal, a harckocsizók Billotte-tal. A páncélosok személyzete egész éjszaka lőszert és marmonkannákban üzemanyagot cipelt, a motorokat ellenőrizte, még gyorsan átnézették a szerelőkkel a néhány gyanús üzemképességű Shermant. Másnap reggel, alighogy megvirradt, háromezer kék füstöt okádó, dübörgő jármű állt a megindulási terepszakaszon – rajtuk 12 000 katonával.