A következő elnök, López Portillo (1976–1982) kezdetben – az IMF támogatásával – megpróbálta fiskális és monetáris visszafogások segítségével stabilizálni a gazdaságot, amely kedvezően reagált az intézkedésekre: 1977-ben 3,39 százalékkal, 1978-ban – az olajjal kapcsolatos kedvező kilátások miatt is – 8,96 százalékkal növekedett. Az export esetében – többek között az árfolyam-kiigazításnak is köszönhetően – az eredmények még ennél is látványosabbak voltak: rendre 18,21, illetve 22,77 százalék. Ekkor úgy tűnt, hogy komoly szándék van a gazdaság nyitottabbá, ezáltal versenyképesebbé tételére. Az elképzelések a vámok és a mennyiségi korlátozások csökkentésében, illetve a GATT-hoz való csatlakozási tárgyalások megkezdésében öltöttek testet. Amikor azonban – az első olajválsággal párhuzamosan – megerősítést nyertek a jelentős olajkészletek felfedezéséről szóló hírek,1 a számottevő és a jövőben várhatóan növekvő bevételekre alapozva szakítottak ezzel a politikával. Az elnök által meghirdetett Globális Fejlesztési Terv és az ennek részét képező Nemzeti Iparfejlesztési Terv2 ismét a befelé fordulás stratégiája volt: célként fogalmazta meg, hogy az importhelyettesítés elmélyítésével olyan, perspektivikusan exportképes kapacitásokat alakítsanak ki, amelyek az olajkészletek kimerülésével átvehetik a szénhidrogén-kivitel szerepét a fizetési mérleg alakításában.3 Nagymértékben növelték a költségvetési kiadásokat, így a deficitet is. A monetáris politikát szintén jelentős expanzió jellemezte. Az országot a külföldi bankok szívesen finanszírozták nagyon alacsony vagy akár negatív reálkamatlábú hitelekkel. Az emelkedő kormányzati kiadásokat nem fedezték az állami olajtársaság, a PEMEX4 befizetései, mivel a vállalat jelentős beruházási programjai, illetve egyre növekvő mértékben szubvencionált belföldi eladásai miatt veszteséges volt (Balassa, 1983). Az IMF által támogatott stabilizációs programtól való elkanyarodást jelezték a megújult és szigorodó protekcionista intézkedések,5 amelyek megóvták a hazai termelőket a felgyorsuló inflációnak a nemzetközi versenyképességre gyakorolt hatásától. A növekvő infláció és a gyakorlatilag fix nominális árfolyam, amelyet az árszínvonal-növekedés enyhítése érdekében 22,5–24,5 peso/dolláros szinten tartottak, természetesen a nemzeti fizetőeszköz gyors reálfelértékelődéséhez vezetett, ugyanakkor a hazai hitelkorlátok külföldi magánhitelek felvételével megkerülhetők voltak. 1978 és 1981 között az olajszektorén kívül minden más ágazat exportja stagnált, a makroökonómiai expanzió miatt az import viszont igen dinamikusan növekedett.