Az EU 2009-ben elfogadott harmadik energiacsomagja a versenyképességet, illetve annak fenntartását egy háromelemű célrendszer részének tekintette – a másik két prioritás, a fenntarthatóság és az ellátásbiztonság javítása mellett. Ebben a keretben a versenyképesség és a fenntarthatóság fogalma még sokszor ellentmond egymásnak. Az új, még kiforratlan és drága megújuló technológiák a versenyképességet korlátozó problémaforrásként jelentek meg, a megújulók elterjesztésére irányuló európai programokat számos kritika érte (Kanellakis et al., 2013). Talán az egyik legmarkánsabb kritikát Helm (2014) fogalmazta meg, aki szerint a független pillérekként működő versenyképességi célok és környezetvédelmi intézkedések összehangolatlansága miatt az európai energiapolitika „a semmibe tart”. Helm a rövid távú célok előtérbe kerülését, a kisszámú, drága termelési technológiára való koncentrálást, a szén-dioxid-fogyasztás csökkentése helyett a szén-dioxid-termelés középpontba állítását tartotta az európai energiapolitika legfőbb problémáinak. Véleménye szerint ez a program felhajtja az árakat, rombolja a versenyképességet, ráadásul a klímaváltozás elleni küzdelemben is minimális a hatása. Javaslatai között szerepel az európai szabályozási keretek egyszerűsítése, a hiteles szén-dioxid-árak kialakítása az EU-határokon történő árkiigazítással (border adjustment) együtt, az európai kapacitáspiacok megteremtése, a szénről gázra való átmenet elősegítése és a támogatásoknak a jövőbeni, nem pedig a jelenlegi megújuló energiaforrásokra való összpontosítása.1