Valóban, a klasszikus kodifikációs álmok és remények közül ma már nyugodtan kiiktathatjuk az általános populáris jogismeret s az adott jogterület szabályozását illető kodifikációs teljesség kívánalmait egyaránt – legalábbis a jog könnyű hozzáférhetősége, megismerhetősége, elsajátíthatósága értelmében.1 Vége tehát annak a felvilágosodás korában rögzült álomnak, hogy társadalmat és jogot alkothassunk magunknak vagy másoknak egyetlen tudatosan tervezett és kivitelezett aktussal, ami körül majd a naprendszer bolygóiként fog keringeni a valós élet.2 Hasonlóképpen hiú ábrándnak bizonyult mind a teljes rendszerszerűség,3 mind a kimerítő rendezést megvalósító hézagnélküliség vágyálma,4 és még inkább ennek bármiféle, a bíróságokat illető értelmezési tilalommal történő kikényszeríthetősége.5 Márpedig mindez az új fejlemény egyfelől határozottan a jogalkotótól a jogalkalmazóba vetett bizalom,6 és ennek folytán (a jog lépcsőzetes felépülése elvére emlékeztetően) a teljes jogképződési processzus minden egyes szakaszára egyaránt ügyelő munkamegosztás elvét hozza szükségképpen – a még a második fontos művét 1925-ben létrehozó Kelsen kifejezésével élve7 – „a jog létrehozatalának kétlépcsős folyamatába” vissza, másfelől pedig a kódex azon funkcióját erősíti tovább, amelyet magunk még a Code civil s a többi klasszikus kódex második világháború utáni utóélete kapcsán a joggyakorlat építésének kódexhivatkozási folyamatában a mindennapi gyakorlati bírói jogfejlesztés során a rendszertani hely szolgáltatásával s az ebben rejlő viszonylagos súlyú és jelentőségű (ám alternatívátlan egyértelműséget semmiképpen sem magában rejtő) irányító szerepre visszaszorultsággal jellemeztünk.8