Tanulságként ennyit bizonyosan összegezhetünk: a belső hazai gyakorlat zavartalan folytatása mellett mégis egyfajta válaszúthoz közeledünk. Az Európai Unió közös magánjogi kodifikációjának perspektívája nemcsak évezredes múltú, kontinentális hatókörben egyetemes érvényűvé tett teljesítmények és várakozások emlékét hozza (sok évszázados hallgatás falait áttörve) aktuálisként vissza, de egyszersmind vissza is utal bennünket azokhoz a feltételezett (ám szintén számos évszázada lezárultnak gondolt) pontokhoz, ahonnan – a közös görög-római örökség társult birtokbavételétől és külön-külön, mégis egyként megélésétől – öreg kontinensünk és a Csatornán túli szigetvilág fejlődésének a különválása egykor, számos évszázaddal ezelőtt megtörtént. Minél inkább előrehalad az uniós közösségteremtő folyamat, annál inkább irányaiban megfordított, értékeiben ellenpólusúra formált, fordított képet, vagyis fogalmi inverzitást kezd a kodifikációs irodalom sugallani. Egyre inkább olybá tetszik hát, hogy múltunkban a legutóbbi néhány évszázad során önérvényesülő csillagokként Európa közös ege alatt nem is annyira nemzeti jogok hosszú sorozatává egységesültünk, mint inkább nagy reményű közös szép örökségünkből telhetetlenségünkben (vagy éppen a gyermekbetegségek fejlődési szakaszának szükségképpeni átmeneteként?) nemzeti jogokként egymástól elkülönülően széttöredeződtünk. Múltunk, fáradsággal befutott útjaink értelme és tanulsága ezzel ismét kérdésessé, megoldási lehetőségeiben pedig nyitottá lett.