Ebbe a kialakult helyzetbe robbant bele az akkoriban még Edinburghban a kontinentális magánjogtörténet professzoraként működött Alan Watsonnak addigi saját, a római magánjogra koncentráló munkásságában is új irányt jelölő műve, a Legal Transplants, mely szerzője elementáris felismerésének az élményét közvetítette a külvilág számára: az arra rádöbbenést, hogy az imitáció, vagyis saját új lelemény helyett a máséból éppen – történetesen véletlenül – kézre állónak a felhasználása az egyik leghatalmasabb vonulat (ösztönzés és gyakorlat) a jog fejlődéstörténetében.1 A ’jogátültetés’ divatos hívószóvá lett, s képi erejénél fogva nemcsak kedvezővé tette a benne rejlő problémamag irányában a tudományos érdeklődés megnyílását, de – éppen a metaforikus kifejezés esetlegességeibe kapaszkodva – sajátos kontroverziákat is teremtett. Hiszen – maradva az angol nyelvben a nyilvánvalóan botanikai eredetű, trans+plant|āre származású és összetételű transplant szónál – igeként, az ’átültetni [növényt]’ értelmében már 1440 óta bizonyítottan használják, főnévi használata a ’[palánta, ami át van ültetve]’ értelmében pedig 1756 óta fordul elő. Metaforikus igei kifejezésként, ’átültetni [embert]’ jelölésével bizonyítottan 1555 óta használják, egy egész embercsoportot magában foglaló ’átültetni [népet stb.]’ értelmében pedig 1608 óta. Sebészeti összefüggésben – bőr vagy szerv transzplantálásaként – 1786 óta ismert;2 s íme, úgy tűnik, most e kétségkívül távolról merített metafora egy újabb, immár ez utóbbira ráépülő metaforikus asszociáció tárgya lesz, és Watson óta immár a szervátültetés mintájára, egy donor és egy receptor kettősségében beszélünk jogátültetésről3 is.