A jogot illető tudományos eszmélődés első pillanatától máig úgyszólván közhelyszerű annak igazsága, hogy társadalmi-történelmi általánosságában a jog nem valami felülről vagy kívülről adott dolog, hanem az azt megélő nép létének és életének szerves része;1 sőt mindaz, amit ma a kontinentális és angolszász jog hatalmas építményeinek látunk, maguk sem egyébből, mint rusztikus közösségeknek a jogantropológusoktól feltárt törzsi jogokhoz hasonlatos napi gyakorlatából fejlődtek egykor ki.2 Ugyanilyen közhelyszerű igazságként hat ma annak levezetése, hogy lévén „a történelem a szó objektív értelmében maga sem más, mint változásfolyamat”,3 a létfeltételek, a körülmények állandó változása a jognak is szüntelen változását vonja maga után; valamint hogy bármiféle ilyen változásnak a nép és joga közti belső egység – önazonosság és szervesülés – talaján kell végbemennie. Igaz ugyan, hogy hatalmi kényszerekből s gazdasági, kulturális és egyéb hatásokból – az ókori hódításoktól az imperializmusokon át a mai globalizmusokig – gyakran kényszerhelyzetek születtek (amelyek a maguk módján zsákutcába torkolláshoz is vezethettek),4 ezek azonban hosszabb távon s nemritkán mégis képessé váltak arra, hogy maguknak az önazonosság és szervesülés új feltételeit megteremtsék.5 Mindeközben a jog és társadalmi közege, s a mögöttük álló különféle erők állandó versengésben állnak az elsőségért, a végső meghatározónak a szerepéért, s ennek folytán a történelmi lét nemcsak az állandó változás képét mutatja, de számos területe folyamatosan át- és újrarendeződik. Jogantropológus foglal például állást úgy, hogy