A történelmi változások, a politikai körülmények inkább áttételesen alakítják egy társadalom, egy nyelvközösség nyelvhez való viszonyát. A nyelvpolitikai viszonyok a nyelv politikai státusát, használati gyakoriságát és tekintélyét tudják irányítani, például valamely kisebbségi vagy többségi helyzetű nyelv politikai alapú betiltásával vagy kiemelt támogatásával, más jellemzőit inkább közvetetten befolyásolják. Az 1850, illetve 1867 utáni, 1919-ig tartó történeti korszakok sajátos összetevői a magyar nyelvvel kapcsolatos történések. Az 1867 előtti önkényuralmi időszakban kettős hatás érvényesül. Egyrészt a politikai és cenzurális zártság, amely a tudományos intézmények felfüggesztésével járt együtt, másrészt az ekkor valóban jelentékeny németesítési törekvés, mindkettő a Habsburg-uralom döntéseként. Visszaesett a nyilvánosság mindennapi élete, amely a nyelvi újítások (belső alkotások) és átvételek megjelenítésének és elterjesztésének mind fontosabb terepévé vált 1848 előtt. A fejlemények visszavetették az Akadémia által vezetett standardizációs tevékenységet, amely önmagában is alkotás és befogadás kettőségében valósult meg, továbbá akadályozták az akkorra már határozott részvételt az európai tudományos és kulturális diszkurzusokban. Ugyanakkor a Habsburg Birodalom durva központosító tevékenysége és a Bach-korszak német anyanyelvű hivatalnokrétege (a beamterek) betelepítése révén, majd az ipari tőkések és velük együtt a termelési kultúrák magyarországi beáramlásával vagy a közös hadsereg német vezényleti nyelvével a közvetlen német nyelvi hatás igen erőssé vált. Az önkényuralom korszaka tehát nagy mértékben visszavetette a magyar nyelvközösség korábban megindult modernizációs folyamatait, mert megtartás, alkotás és befogadás érzékeny egyensúlyát külső, politikai beavatkozással megbontotta, és mesterségesen egyirányúvá tette. A folyamatok jelentékenynek bizonyultak, függetlenül attól, hogy a nyelvjárást beszélő, falun élő népesség nagy részét ezek a változások kevéssé érintették.