A nyelvtudományról továbbra is az alkotás és befogadás kettősségében lesz szó. A fő kérdés az, hogy a nyelvtudományi leírások, elméletek mennyiben és hogyan szóltak a nyelvi tevékenységben megnyilvánuló alkotásról, illetve a más nyelvekből átvett mintákról, a magyar nyelv alakulástörténetében. Az európai nyelvtudomány a 20. század második évtizedeiben a korábbiakhoz képest más irányokban, nevezetesen a strukturalizmus felé tájékozódott. Miközben Magyarországon az újgrammatikus iskola hatása még erőteljes maradt,1 a nyelvészet, a filozófia és a művészet, az irodalom új módokon fordult a nyelv felé. E hosszú és sokrétű folyamatból Saussure föllépése a legismertebb tény. Saussure tanainak kifejtésére itt nincs mód, de szükség sem. Röviden annyit kell megjegyezni, hogy a nyelvnek struktúraként, rendszerként való felfogása (melynek előzményei megtalálhatók a genfi nyelvészt tanító újgrammatikusoknál, sőt már korábban is), a szinkrónia és a diakrónia, illetve a langue és a parole (a rendszer és a használat) fogalmának szembeállítása határozott módszertant adott a nyelvészeknek: a nyelv leírható egyértelmű, határozott kategóriákkal, egyetlen elméleti keretbe fogható változás és állandóság, egyéni és közösségi, aktuális nyelvi megnyilatkozás és szabály- s elemkészlet. Saussure a közösségi tudás rendszer jellegét helyezte előtérbe, az egyén ennek a rendszernek van kiszolgáltatva, és az egyszeri megszólalás, a beszéd esetleges a rendszerhez képest. Bár e felfogás enyhített az újgrammatikusok szigorú törvénytiszteletén, a struktúra fogalmában rejlő merevség lehetőséget adott a nyelv újbóli eltárgyiasítására, a nyelvi változások merev szakaszolására.2 Saussure elmélete bizonyos nyelvi változások megjósolt lezárására alkalmat adott a magyar tudománytörténetben is.