A 19. század végén, a 20. század elején az európai irodalom számos irányzata a nyelvbe vetett hit megrendülésével szembesül.1 A korábban szinte elképzelhetetlen kérdés a nyelv uralhatóságát fogalmazta meg: vajon lehetséges-e még az elbeszélés, a dolgok elmondása, vagy szétesőben van a nyelv rögzített és begyakorolt kifejezőereje. A kérdés, amely összefügg a polgári személyiség korábban már megkezdődött megrendülésével, főképp a Nyugat művészetfelfogásában fejeződött ki a leghatározottabban a magyar irodalomban és kultúrában, nem kis részben Schopenhauer, Nietzsche, Bergson és Freud hatására. A nyelvre összpontosítás sajátos irodalmi válasz volt a 19. század legfőbb kulturális törekvéseinek egyikére, a nemzeti és nyelvi függetlenség elérésének célképzetére. Ennek megtörténte a nyelvi szabadság mint a megszólalhatóság szabadsága mellett egyúttal a nyelvi elkülönülést, sőt bizonyos fokig az elszigetelődést is fölerősítette, ténylegesen és élményként is. A grammatikailag kodifikált és irodalmi szempontból kanonizált, végső soron idealizált standard magyar nyelvváltozat önállító eszményi voltában a nyelv történetiségének célelvű befejeződését is sugallta, továbbá tökéletes voltában az önmagába záródást, vagyis az irodalom lényegéhez tartozó diszkurzivitás elutasítását is elképzelhetővé tette. Ez utóbbinak az egyetemes tökéletesség eszméjével ellentétes helyzete ugyanakkor a nyelvbe zártságot emelte ki, a magyar irodalmi művek fordításainak általános hiányát és nehézségeit. Az ezzel az ellentmondásos helyzettel való rejtett és nyílt szembesülés – bár különböző formákban és értelmezésekben – éppúgy jellemző volt Adyra, Kosztolányira és Babitsra, mint később Máraira vagy Illyésre. A trianoni határmegvonás megrázkódtatása a kérdést fölnagyította és még inkább lehetővé tette tragikus értelmezését. A változás az 1920-as és 1930-as évek során vált tapasztalhatóvá.2