A magyar nyelvközösség önmagát és nyelvét többféle módon hozza reflexív viszonyba más nyelvekkel és közösségekkel. A viszonylétesítés legkézenfekvőbb formája az elhatárolás, a tudatos önállítás, például nyelvpolitikai keretben a Kárpát-medencei magyar nyelvterülettel szomszédos nyelvközösségekkel és nyelvekkel szemben. Ez különösen a határon túli magyar régiók közösségei számára létfontosságú, ami 1990 óta nyílt lehetőség. Egy másik formája a kulturális keretű elkülönülés a nagy hatású (elsősorban az angol, a német és a francia) nyelvekkel és közösségeikkel szemben, illetve velük kapcsolatban. Ez a kapcsolat nyilvánvalóan nem csupán elkülönülést, hanem egyúttal folyamatos befogadást is eredményez. Nem annyira a globalizáció sokszor körvonalazatlan, felszínes és divatszerű jelentkezése kíván majd választ, hanem az Európai Unióhoz tartozás, annak kulturális és nyelvi következményei. Egyszerűen fogalmazva: a korábban legalább részlegesen államilag és társadalmilag is elhatárolódó, és önmagukat önmagukban állító nyelvek és nyelvközösségek az Európai Unión belül tagként egy politikai, gazdasági és kulturális közösségbe kerülnek. A nagy, soknyelvű közösségben egy nyelv önértékét egyrészt létezésében kapja meg, másrészt azonban hangsúlyosan a többihez való viszonyában, tehát más nyelvekhez viszonyítva, kultúraközi keretben. Itt valóban érvényesülhet a különbözés egysége, amelyet már Kazinczy fölvázolt a magyar nyelvvel kapcsolatban. A sajátságok számbavétele mellett ekképp nagyobb szerepet kaphat az összehasonlítás, a viszonyítás, az eltérések és az azonosságok együttes számbavétele. E folyamatok azonban a 2020-as évek elején sem körvonalazódnak karakteresen. Az interkulturális és nyelvközi hatások az Unió egyes nagyobb régióiban eltérőnek látszanak. Nyugat-Európa egyes területein a szuperdiverzitás megjelenését rögzítik (és hirdetik) egyes kutatások, amely az egyének által különböző nyelvek elemeiből adott pillanatban összeszerkesztett nyelvi struktúrákban jelenik meg.1 Az EU más nagy régióiban, például a francia vagy olasz nyelvterületen vagy Közép-Európában az őshonos nyelvek meglehetős határozottsággal jelölik ki saját határaikat. Az EU támogatja a nyelvek sokféleségét, de csak a hivatalos állami nyelvek szintjén, az őshonos kisebbségek nyelvi és kulturális jogait egyéni jogokhoz köti.2