Mind a Jókai, mind a Kisfaludy-recepció többféle összefüggésben is tárgyalta, hogy Jókai, főként humorisztikus, anekdotikus írás- és szcenikus (pontosabban: jelenetező) szerkesztésmódja mennyit köszönhet Kisfaludy Károly vígjátékainak,1 hogy a Kisfaludy által a magyar irodalomban sikerre vitt anekdotanovella Jókainak köszönhetően vált a magyar művészi próza meghatározó beszédmódjává.2 Fried István a német vígjátéki dramaturgia adaptálását a magyar udvarházi környezetbe nemcsak azért tekinti sikeresnek, mert Kisfaludy ezzel megteremti a magyar vígjátéki diskurzust, hanem mert a karakterek egyéni beszédmódját és a történetalakítás dramaturgiai sémáit át tudja ültetni a víg novellák narratív struktúráiba és elbeszélő nyelvébe. Ennek köszönhető, hogy „a reformkori vígjátékon keresztül egészen Jókaiig ér el hatástörténete, s ilyeténképpen megtervezte a XIX. századi magyar irodalom egyik, lényegtelennek nemigen nevezhető vonulatát.”3 Nagy Imre is amellett hoz érveket, hogy Kisfaludynak műfajtörténeti jelentőségén túl a vígjátéki karaktereket jellemző és az egyes szereplői szólamokban realizálódó „osztott beszéd” gyakorlatának köszönhetően kulcsszerepe volt „az egyszólamú, homogén hazai epikus beszédmód lebontásában, s a reformkor záró évtizedében megszülető, a korábbinál tagoltabb-osztottabb elbeszélésmód kialakulásában is, vagyis közvetve hozzájárulhatott az epikus nyelv megújhodásához.”4 A Kisfaludy és Jókai írásművészete közötti komplex összefüggésrendszert tehát napirenden tartotta mind a Jókai-, mind pedig a Kisfaludy-filológia, feltárva annak legfontosabb elemeit.