Minthogy korszakunkat nézve, különösen az újmagyar korszakra vonatkozóan, a nyelvi norma alakulásának kérdése központi jelentőségű éppen a nyelvújítás sztenderdizációjának köszönhetően, ezért érdemes és célszerű a norma fogalmát röviden tisztázni. A nyelvtörténeti alapozású normamegközelítést Benkő Loránd fogalmazta meg éppen a magyar felvilágosodás írott nyelvének vizsgálata során (1960a: 46). Eszerint a nyelvi norma a nyelv egészében, illetőleg annak változataiban heterogén jelleggel meglévő nyelvi jelenségeknek következetes, egységes és állandó megoldása, amely hagyományozódik a nyelvszokással, és íratlan vagy írott szabályokban rögzül. Tehát a nyelvi norma megnyilvánulási formái azok a nyelvi elemek, amelyek a nyelv egészében az igényesebb nyelvhasználat részeként széles körben azonos megoldású, kötött jelleget mutatnak. Ezt a megközelítést mindenképpen ki kell egészíteni a norma pragmatikai keretben történő értelmezésével, hiszen széles értelemben vett pragmatika nélkül nem lehet normáról beszélni a nyelv funkcionális volta következtében (vö. Tolcsvai Nagy 1998b). Ebben az értelmezésben tehát a norma valamiféle orientáló minta, amely egyrészt egyén és közösség, másrészt egyén és egyén viszonyában értelmezhető az interak-ciókban. Ezekben a viszonyokban együttesen jelenik meg a szabályszerűség, a minta és az ismeret. Vagyis ennek megfelelően többféle minta van, többféle nor-ma, amelyek között találhatók kiemelt, privilegizált változatok, s olyanok is, amelyeknek a nyelvközösségben alacsonyabb az értékük. A két szélső tartományban tehát a presztízs és a stigma orientál.