Magyarországon a politizálás a dualizmus korában – legalábbis a századfordulóig – úri passziónak számított, annak ellenére, hogy 1910-ben a választójoggal rendelkező állampolgárok 62 százaléka paraszt (30 százaléka 10 holdon aluli kisparaszt), 16 százaléka kispolgár, 3 százaléka munkás volt. A politizálás fórumain, az országgyűlésen és a törvényhatóságok közigazgatási bizottságaiban csak arisztokratákkal és az úri középosztály tagjaival találkozunk. A korabeli felfogás szerint azt a felnőtt férfit illette meg a választójog, aki képes önálló politikai véleményalkotásra. Ezért alkalmaztak vagyoni és jövedelmi cenzust, de értelmiségi cenzust (pl. írástudást) nem, így a választók 16 százaléka még 1910-ben is analfabéta volt. 1904-ben a választójoggal rendelkezők 57 százaléka vallotta magát magyar anyanyelvűnek. Korszakunkban nem pártokra, hanem egyes személyekre szavaztak, a jelölteket azonban növekvő mértékben a pártok állították, s azoknak programját képviselték. A választójoggal nem rendelkezők hivatalosan a kérvényezési jog keretében fejezhették ki véleményüket egy-egy konkrét politikai kérdésben: kérvényt intézhettek az országgyűléshez és a kormányhoz.