Az István kori törvények nyomán az rajzolódik ki, hogy a társadalmon belül a szabadok és a szolgák között húzódott egy éles határvonal, de emellett a szabadok vagyoni különbségei is jól láthatók. A 11. század folyamán a szabad~szolga ellentét továbbra is meghatározó, de a szabadok szolgává válásának folyamata felgyorsult a lopások során hozott ítéletekkel. A szabadokon belül is folytatódott a vagyoni differenciálódás. Egyre inkább nyilvánvalóvá vált a kettő kapcsolata, nevezetesen, hogy a szabadság valójában csak vagyonnal párosulva jelent valódi szabadságot. Vagyon nélkül előbb vagy utóbb „valakinek a szabadjává” kellett válni. Tapasztalati szinten ezt nyilván érzékelte minden szabad, és igyekezett a függés vállalását elkerülni. Az egykor közös nemzetségi vagyonhoz a hozzáférés a többség számára korlátozódott vagy megszűnt, ami eleve a szegényebbé válást jelentette. Az egykori jogaikból kizártak számára lopás volt a nemzetségi vagyon elvétele, ami nagyon könnyen további szegényedést, a szabadság elvesztését, illetve az élettől való megfosztást jelentette. Végül is egyfajta védekező reakciónak tekinthetjük azt, hogy a nemzetség kitaszított, de szabadságát megőrizni akaró tagjai elhagyták korábbi lakóhelyüket, ami nem ütközhetett különösebb nehézségbe, hiszen a létező vagyont állatállományuk alkotta. Az elszegényedés és helyben maradás a szolgai állapot vállalását jelentette, meglehet, a nemzetség vagyonosabb tagjainak alárendelve. Valószínűleg, ez is olyan helyzetet eredményezett, ahonnét nem kínálkozott más kiút, mint a szökés.