A királyi serviensek, akik II. András Aranybulláiban elérték jogaik írásban rögzítését, azt a gyakorlatban nehezen tudtak érvényesíteni. II. András – mint éppen a két Aranybulla mutatja – nem volt képes érvényt szerezni azoknak a korlátoknak, amelyeket a neki szolgáló serviensek kérésére a legszűkebb bárói körrel szemben megfogalmazott. Az 1232. évi kehidai oklevél a bizonyíték arra, hogy a királyi serviensek gyorsan ráébredtek a saját kezdeményezés szükségességére. A kehidai oklevelet történetírásunk általában mint a szolgabíró intézményének megjelenését és a nemesi vármegye kialakulásának első állomását jellemzi. Az újabb kutatásokból tudjuk, hogy nagyon messze van (évszázadnyi távolságban) a nemesi megye megszületése, de a királyi serviensek bármilyen szintű megyei szerveződése is csak évtizedek múlva következett be. A zalai adat inkább kivétel ebben a folyamatban, amolyan „első fecske”, amely után hosszú ideig nem történt semmi hasonló. De számos egyéb tanulsággal szolgál maga az oklevél. Az első: Zala megyéről nincs szó, hanem a Zala folyó mentén „innen és túl” lakó serviensekről, tehát a szervezkedés nem feltétlenül megyei keretekből indult ki; a serviensek külön (egyetlen esetre szóló?) engedélyt kaptak II. Andrástól a kollektív igazságszolgáltatásra („mi magunk bíráskodhassunk”). Az oklevélben tükröződik az Aranybullából sugárzó királyi serviensi szemlélet, hogy magukat a legvagyonosabb nemesekkel is egyenrangúnak gondolják, hiszen a hatalmaskodásra képes Atyusz (Oguz) bánt úgy kezelik, mint „aki egy közülünk”. Az sem mellékes, hogy az ítéletnek a Zala mentén élő serviensek nem tudtak érvényt szerezi (pedig a veszprémi püspöknek akarták visszajuttatni az őt megillető földet), és az oklevelet a „ténynek teljesebb emlékezetére s a történtek bizonyságára” adták ki. A szolgabírói intézmény korai kialakulásával kapcsolatos kételyeket Zsoldos Attila foglalta össze. Rámutatott, hogy a királyi serviens elnevezés nem önelnevezése az ily módon jelölt csoportnak, hanem kancelláriai műszóként alkalmazták rájuk, így a szolgabíró fogalom is a királyi értelmezésben keletkezett. Az esetek jelentős részében pedig a 13. század szolgabíráját nem választották, hanem a király nevezte ki, működésük valószínűleg a fogott bírákéhoz volt hasonló.