Az Anjouk megfordultak külföldön, udvarukat is sokszor keresték fel idegen uralkodók és külföldiek. Az udvarnak tehát meg kellett felelnie bizonyos európai normáknak. Leginkább a lovagi kultúra érvényesült. A lovagkirály Lajos Szent Lászlóban találta meg lovagi elődjét. Az 1350-es évek végén az aranyforintokon a korábban firenzei mintára ábrázolt Szent Jánost Szent László váltotta fel. Lászlón kívül a másik lovagszent, György tiszteletére mutat, hogy róla nevezték el a Károly által alapított lovagrendet. Mint minden középkori királynak, az Anjouknak az irodalomban és művészetben hatalmi reprezentációjukkal is törődni kellett. Elsősorban a történeti munkákat említhetjük. Az elsőt egy ferences barát írta, aki az utolsó Árpádok és Károly uralkodásának 1332-ig történő dinasztikus szemléletű megírására vállalkozott. Ezt követte az udvarral kapcsolatban elkészült Képes Krónika, nem igazolható azonban Kálti Márk székesfehérvári őrkanonok szerzősége. Régebbi munkák alapján a hunoktól kezdve írták meg a magyar történelmet. Feltehetően Lajos utasítására 1358-ban kezdték írni. A mű az 1330-as éveknél megszakadt. A király 1374 és 1376 között ezt a példányt pompás miniatúrákkal ékesítve másoltatta le. Katalin leánya eljegyzésével kapcsolatban a francia királynak szánta ajándékként. Egy ugyancsak ferences szerző, aki vagy Kétyi János, vagy Lackfi Dénes későbbi kalocsai érsek lehetett, írta meg Lajos 1345 és 1355 közti uralkodását. Bárki is volt a szerző, az udvarral szoros kapcsolatban állt. A Küküllei János néven ismert Sáros megyei nemes Tótsolymosi Apród János királyi kancelláriai jegyző, küküllei főesperes az 1360-as években írta meg Lajos életét 1352-ig, majd a király halála után fejezte be. Felhasználta a kezei között átfutó okleveleket, hiszen a magyar királyi oklevéladás az adománylevelek „narratio”-iban, azaz elbeszélő részében az adományozott tetteit részletesen ismertette. Ez maga is történetírói teljesítmény, adataik összefoglalása is országos jelentőségű.