A jobbágyság és a parasztság nem azonos, noha a jobbágyok zöme paraszt volt. Jobbágynak a 14. század óta a földesúri hatalom alatt állókat nevezték, közéjük azonban különböző jogállású és foglalkozású emberek tartoztak. A királyi adót rájuk portánként (a középkor végén inkább háztelkenként) vetették ki, vérdíjuk 40 forint volt. Alperesként nem őt, hanem földesurát hívták perbe. A parasztokon kívül a mezővárosok, sőt a földesúri városok polgárai is jobbágynak számítottak. Különbséget jelentett a földesúr személye: királyi falunak nagyobb volt a szabadsága. A falusi bírótól a komolyabb ügyekben az első fokon eljáró földesúri úriszékhez lehetett fellebbezni. Tettenérés esetén bűnügyben a falu is hozhatott ítéletet. A földesúri városokban és a mezővárosok nagy részében a helyi tanács gyakorlatilag minden ügyben döntött, onnan vagy egy anyaváros bíróságához fellebbezhettek, majd a földesúrhoz, vagy fordítva. Az úriszéken az úr vagy tiszttartója elnökölt, képviselve volt rajta bírótársként a helyileg illetékes tanács, sőt a megyei hatóság is, általában a szolgabíró személyében. A falu közössége választotta a földesúr beleegyezésével a bírót, valamint két vagy négy esküdtet. A bíró volt felelős az állami adó, a földesúri járadékok, valamint az egyházi tized beszedéséért. Ő adott engedélyt jobbágyköltözésre. Nem jobbágytelki állományhoz tartozó ingatlanok (pl. szőlők és irtásföldek) elidegenítése, az ilyen ügyekben folytatott perek a falusi tanács előtt történtek, ezekbe a földesúr ritkán szólt bele. Nyomásos gazdálkodás esetén a földek kiosztása, a vetésforgó meghatározása is a tanács feladata volt, még földesúri majorsági szántó esetében is. Ahol nem lakott földesúr, és tiszttartót sem tartott, ott a bíró képviselte a földesúri hatalmat. Nem volt könnyű a helyzete, hiszen egyaránt függött urától és a falusi közösségtől, kifelé mindkettőt ő képviselte.