A tanulmányok eltérő hangsúlyokkal, más-más irányból közelítve, de egymással szoros párbeszédben taglalják az iménti felvetéseket. Takács Erzsébet szociológiai irányultságú, Fazekas Sándor teológiai szempontból sokrétű, valamint Kiss Lajos András Jean-Paul Sartre-ra vonatkozó szövegeit vizsgáló tanulmányai szépen körvonalazzák a témakör elméleti kereteit. Takács – Alain Ehrenberg, Anthony Giddens, Vincent de Gaulejac és Serge Tisseron munkáin keresztül – sok más mellett a szégyen és a bűntudat közötti különbségek bemutatására törekszik. Giddens írásaira hivatkozva kifejti, hogy míg a bűntudat mindig valamilyen konkrét tetthez kapcsolódik, addig a szégyen az identitás egészét érinti. Mindez részben egybecseng Sartre meglátásaival. A lét és a semmi című kötetet több szerző is hivatkozza, Kiss pedig dolgozatában mélyre menő alapossággal foglalkozik a sartre-i filozófiával: A lét és a semmi mellett A szavak című önéletrajzi írást is elemzés tárgyává teszi. A szégyen Sartre szerint mindig interszubjektív viszonyban létezik, miként szenteciózusan megfogalmazza, a szégyen három dimenzió együttes megértését jelenti: „Én szégyellem magam a másik előtt.” (A lét és a semmi. Ford. Seregi Tamás. Budapest: L’Harmattan, 2006, 354.) Tudom, vagy csak feltételezem – folytatja Sartre gondolatmenetét –, hogy a másik tekintetével figyel engem, és ez alapján valamilyen véleményt formál rólam. Ez kihatással van az önértékelésemre, szégyenemben legszívesebben elbújnék, miközben ennek vannak tetten érhető, látható jelei is (elpirulok, magyarázkodom, lehajtom a fejem stb.) – mutat rá a kötet elején Pabis Eszter is a szégyen ambivalens karakteréről szólva.

A szégyen ugyanakkor már régóta meghatározó része az emberi kultúrának. Németh Áron ezzel összefüggésben részletesen vizsgálja a teremtéstörténetet, az Ószövetség jogi procedúráit (például a szembeköpés megszégyenítő aktusát vagy a férfiak szakállának megcsonkítását), illetve a Zsoltárok könyvének szövegét is. Fazekas Sándor pedig Frank Crüsemann gondolatait idézve kifejti, hogy a bűnbeesés története valójában szégyenbeesés története. Ádám és Éva a bűnbeesés előtt meztelenségük ellenére sem szégyellték magukat, a bűnbeesés után viszont meglátták egymást, észrevették fedetlenségüket, a másik előtti kiszolgáltatottságukat, hogy sebezhetők, és hogy ők is megsebezhetik a másikat. A szégyen ezért a legalapvetőbb szinten a másság, a kirekesztettség, a magunkra hagyottság tudatával, és az ettől való szorongással társul. Fazekas ugyanakkor – Stephan Marks „egészséges szégyenről” alkotott meglátásai nyomán – amellett érvel esszéjében, hogy ha beszélünk róla, ha megfelelően szublimáljuk azt, ez a különben megbénító, letaglózó érzés nem válik patologikussá, pozitív erővé alakíthatjuk, ami kivezethet minket a bajból.

A kötet többi értekezése konkrét példákkal szemléleti, hogyan reprezentálják a szégyent egyes irodalmi szövegek, fotók, festmények és más művészeti alkotások. Valastyán Tamás Borbély Szilárd az Árnyképrajzoló című kötetét veszi górcső alá. Borbély 2014-ben öngyilkosságot követett el, szülei halálának tragédiáját élete végéig hordozta magában. Valastyán tanulmánya azért is különösen érdekes, mert a szégyent nem ebben a referenciális keretben értelmezi, hanem az Árnyképrajzoló szövegeit szervező retorikai elemként, amely az eltűnés vágyát és a szorongást viszi színre az egyes történetekben. Hasonló vállalkozásnak tekinthető Horváth Andrea dolgozata, amely Marlene Streeruwitz osztrák írónő szövegeiben vizsgálja a női szexualitás megjelenítésének kérdését. A női pornográf irodalom általában – a férfi pornográfia mintájára – a nő fölérendeltségét hangsúlyozza. Streeruwitz esetében ezzel szemben – érvel Horváth – összetetten mutatkozik meg a probléma: írásai a bizonytalan beszédet exponálják, és egyúttal reflektálnak az 1960-as évek óta zajló viták, a feminista mozgalmak körüli diskurzusokra. Jól illeszkedik e tanulmányok sorába Puskás István értekezése is, amely Pier Paolo Pasolini olasz szerző és botrányhős figuráját vizsgálja. Puskás elsősorban a posztumusz megjelent, a nyugati társadalom és kultúra meghasadtságát szimbolizáló Olaj című szövegtorzóra koncentrál, emellett kitér az olasz közvélemény Pasolini tetteihez fűződő viszonyára, a megszégyenítés aktusára is.

Irodalmi alkotásokban – a mediális különbözőségekből fakadóan – egészen másképp jelenik meg a szégyen, mint a képeken. Erre tesz utalást Bódi Katalin dolgozata, amely érzékeny képelemzésekkel szemlélteti, hogyan jelenik meg Lucretia története Dürrer, Cranach, Tiziano, Il Sodoma és Botticelli festményein, és milyen vékony a határ a szégyen és az akt művészi ábrázolása között. Természetesen a képek befogadása is más természetű, mint a szövegeké: sokkal könnyebben terjeszthetők, és ezért sokkal könnyebb festményeket vagy fotókat didaktikai vagy politikai szándékkal használni. Ráadásul – mint arra Balogh László Levente az Abu Ghraib katonai börtön képeire fókuszáló tanulmányában rámutat – a szégyen is jól politizálható érzelem, „…mert annak révén az egyenlőtlen hatalmi viszonyok hangsúlyozása és megerősítése lehet a cél” (76.). Az Abu Ghraibban készült megrázó felvételeken a katonák együtt pózolnak a fogvatartottakkal, akiket megalázó helyzetekbe kényszerítenek. Ezek a fotók – mint azt Balogh részletesen kifejti – a katonák felsőbbrendűségét hivatottak kifejezni, és az Amerikai Egyesült Államok iraki politikájával kapcsolatos aggályokra hívták fel a közvélemény figyelmét.

A szégyen egyfajta határsértés – ezt tükrözik az imént idézett Balogh László Levente, de Horváth Andrea vagy Puskás István gondolatai is, Katschthaler Karl szövege pedig kifejezetten a határvonás és a provokáció kérdésével foglalkozik. Meglátásai szerint a jelenkori művészetekben egészen mást jelent a szégyen, mint korábban: ma már pusztán a meztelenség, az őszinteség nem szégyenteljes, ennél sokkal szélsőségesebb produkciók kellenek az előadó és a közönség között húzódó határok átlépéséhez. Ezzel összefüggésben Katschthaler sok más mellett Vicky Langan önsebesítő akcióit és Robert Mapplethorpe fotótriptichonjait hozza példaként. Tanulmányát olvasva ugyanakkor eszünkbe juthatnak a bécsi akcionisták, így többek között Rudolf Schwarzkogler művészete (ehhez lásd például Földényi F. László és Radnóti Sándor vitáját a Holmi 1993-mas évfolyamának vonatkozó számaiban).

A szégyen reprezentációi című kötet értekezései összességében árnyalt képet festenek a szégyen körüli diskurzusról és az azt övező problémákról egyaránt. Mivel a szerkesztők nem alakítottak ki tematikus blokkokat, és a tanulmányok is viszonylag esetleges sorrendben követik egymást, a válogatásjellegből fakadóan még feltűnőbb, hogyan sűríti magába ez az érzéskomplexum a legkülönfélébb jelentéstartalmakat. A tanulmánygyűjtemény másik nagy erénye, hogy a különböző szakterületekről érkező szerzők közérthető formában tálalják eredményeiket, ami pedig lehetőséget teremt az egymástól távol álló tudományágak közötti párbeszédre is.