Petőfi egyetlen nagyepikai munkája, A hóhér kötele (1845)220 énelbeszélés, amely a fikció szerint a főhős-narrátor élete végén elkészített, visszatekintő jellegű vallomása (a regény legrészletesebb értelmezését lásd Martinkó András 1965: 160–210). A regény első egysége egy himnikus lendületű, hálaadó ima, amely egy huszonhat esztendővel korábbi imádság meghallgatását és teljesítését köszöni meg. Az Isten és ember (azaz ez esetben a narrátor-főhős) közti teljes harmóniát sugárzó, kiegyensúlyozott szöveg jelenti be az életút leírásának a tervét is, mintegy a teljes, megélt élet méltó befejezéseként. Az egyetlen hangsúlyos jelzés, az a kívánság, hogy talán jobb lenne olvashatatlannak maradnia a kéziratnak, „mert az iszonyú!” (13.) Ez az anticipáció vezeti be a főhős – mint később megtudjuk, Andorlaki Máté – és előbb barátja, majd halálos ellensége, Ternyei Boldizsár közti bosszú történetét: a két férfi folyamatosan torolja meg a másikon az őt ért sérelmeket, s voltaképpen ez tölti ki az Andorlaki szemszögéből győztesnek ábrázolt küzdelem körvonalait. Az ima pozíciója élesen szembenáll a később elmondottak kíméletlenségével – ám a regénynek nem ez az egyetlen feszültsége, amelyet komoly poétikai eszközként foghatunk fel. Ezeknek a felfejtéséhez az első egység is megadja a kulcsot azzal, hogy feltűnően és következetesen közöl bizonyos relatív kronológiai adatokat: eszerint ugyanis a főhős-narrátor ekkor hetvenéves, huszonhat évvel korábban mondott el egy imát, s a története félszázaddal korábban kezdődött, amikor egy lány kezét tartotta. Ez azonban nem csupán a három életkori szakaszt (ifjúkor, férfikor és öregkor) jelenti, hanem a regényen belül pontosan kijelölhető csomópontokat is, hiszen a későbbiekben ezekhez újabb utalások járulnak hozzá, s ezáltal egy hézagmentes hálózat épül ki.