Krúdy Gyula a modern magyar próza egyik legjelentősebb megújítója, a rá jellemző elbeszélésmódokat mégis elsősorban az irodalmi hagyomány folytatása és átformálása révén alakította ki. Már az egykorú kritika is Mikszáth, illetve Jókai modorának tovább élését konstatálta műveiben, ez a tapasztalat azonban nem ritkán elfedte azokat az újszerű poétikai jellegzetességeket, melyek a modern európai epika fejleményeivel állíthatók párhuzamba. Írásművészetének egyik legjellemzőbb vonását, a korábbi műfajok, elbeszélésmódok ironikus-játékos imitációját félreértve sokan olyan régi vágású íróként értékelték, aki elmaradt a korszerű törekvésektől. A Nyugathoz fűződő viszonya is sajátosnak mondható, meglehetősen ritkán jelentek meg írásai a folyóiratban, s a kortársak közül számosan úgy látták, hogy nem tartozott a „nyugatos” szerzők belső köréhez. Ez az értékelés ugyan korántsem volt általánosnak mondható – hiszen többek között Schöpflin Aladár, Kosztolányi Dezső, Füst Milán, Márai Sándor, Szerb Antal is nagyra értékelte művészetét –, ugyanakkor megítélésének ellentmondásosságát mégis jól érzékelteti. Krúdy epikáját valóban nem lehet a „nyugatos” modernség-koncepció tipikus példájaként felmutatni. A valószerűséget társadalomkritikával ötvöző realista poétika éppúgy távol állt tőle, mint a lélektani elbeszélésmód, tehát kevéssé felelt meg azoknak az elvárásoknak, melyeket a folyóirat kritikusainak többsége a korszerű epikával szemben támasztott.