Aligha vitatható, hogy Örkény István gazdag drámaíró munkásságának legjelentősebb alkotása a Pisti a vérzivatarban. Az 1969-ben befejezett színdarab 1972-ben jelent meg, és csupán további hét évvel később, mindössze néhány hónappal a szerző halála előtt állították színpadra Várkonyi Zoltán rendezésében. A dráma eredeti és 1979-es változata egy lényeges vonásban eltér egymástól. Az utóbbi, kanonikusan tovább élő változat négy énre, négy jellemtípusra bontja Pisti szerepét, miközben a főszereplőt – Madách Az ember tragédiája című alkotásának történeti színeire emlékeztető módon – végigvezeti egymást epizódszerűen követő, történelmileg pontosan datálható jeleneteken. A négy én (Pisti Pisti, Tevékeny Pisti, Kimért Pisti, Félszeg Pisti) természetesen egymással is folytonos párbeszédben áll, de nem személyként, azaz nem önálló akarattal, jellemmel és pszichével felruházott, önmagában teljes humán szubjektumként, hanem mint egy kollektívum eltérő aspektusai, amelyek csak a huszadik századi magyar történelem elvont horizontja alatt kapcsolhatóak össze. Mindez azt is jelenti, hogy a drámában a szerep nem alakítja a szituációt, csupán ílyen vagy olyan viselkedést vesz föl a szituáció kényszerei között. Örkény ezáltal lebontja a hagyományos drámának azt a szükségszerűségnek tekintett műfaji konvencióját, hogy a történéseknek van szubjektuma, ami nem más, mint a gondolkodó és cselekvő én. A Pisti a vérzivatarban dramaturgiája a szerepbe ágyazott személyiséget legföljebb betölthetetlen ürességként, „vakuunként” őrzi meg, amennyiben a szereplőkhöz rendelt nyelvi szólamok, ha a tagadás negativitásában is, még emlékeznek és emlékeztetnek a szubjektivitás hagyományos jelentéseire. A Szőke Lánytól halljuk: „Sose hittem, hogy létezem.”