A 17. század magyar nyelvű verses epikájának egyik ága, a Zrínyi Miklós nevével fémjelzett tradíció nagy hatású példát kínált az eposz formai és tartalmi újraértelmezésére. A szigetvári várvédést az egykorú európai epikus tradíció értelmében eposzi témaként értelmező Szigeti veszedelem mellett Zrínyi epigrammái közül kettő darab is felidézi Attila alakját, s ezzel – a magyar nemzettudatnak a hun történelmet a magyar történelem részeként felfogó szemlélete szerint – felvázolja az eredet kérdésének a lehetséges epikus feldolgozását is. A Zrínyi-hagyomány 18. századi jelenléte mindazonáltal erősen ki volt szolgáltatva az életmű hozzáférhetőségének: a nyomtatásban megjelent Syrena-kötet léte persze jóval nagyobb hatás lehetőségét hordozta, mint ami egy kéziratban maradt műnek juthatott volna, de a csekély számú fönnmaradt példány, valamint az újrakiadás hiánya hátrányosabb helyzetbe hozta ezt az epikai tradíciót az újrakiadásokkal fönntartott Gyöngyösi István életművénél (lásd 270–280. o.). A Zrínyi kezdeményezte Attila-kultusz azonban ennek ellenére megtalálta a folytatóit, ám az Attila köré kiépülő eposzi tradíció latin nyelven jött létre. A magyarországi jezsuiták művelte latin nyelvű epikus költészet több változatát is kidolgozta az Attilától indított magyar történelem eredetpontként való eposzi feldolgozásnak (mint pl. Varjú Zsigmond, Schez Péter, Mattyasovszky Ignác művei), s ezek a művek abból a szempontból is figyelemre méltók, hogy igen erős bennük az ovidiusi tradíció jelenléte, a Metamorphoses átváltozásokra épülő poétikájának a hatása – ami egyébként magától Zrínyitől sem volt idegen, noha ő eposzának inkább homéroszi alapszerkezetet adott, már a várvédés központi témává emelésével is. Répszeli László 1731-es Hunnias című eposza mutatja a legkövetkezetesebben azt a felismerést, hogy az ovidiusi tradíció mintaként követése nem képes a történelem sorsfordító elemét, a honfoglalást a jelen apologetikus felmagasztalásától függetlenedve ábrázolni, s ezzel jelentősen beszűkíti a poétikai lehetőségeket. Répszelinél éppen ezért az Aeneis a minta, s ezzel szorosan összefügg az is, hogy tematikailag pedig határozottan a honszerzéssel kapcsolódik össze Attila alakja – s ezzel nála megteremtődik annak lehetősége is, hogy Attila kiválasztottsága mintegy örökletességében mutatkozzék meg, s ezzel az államalkotó magyarság függetlenségre való joga s igénye adja meg a távlatát a honfoglalásnak (a 18. századi latin nyelvű jezsuita költészetről lásd Szörényi László 1993). Ennek a 18. századi, latin nyelvű epikus tradíciónak többféle leágazása mutatható ki a magyarországi irodalomban. Egyfelől az ovidizáló hagyományértelmezés sem látszik nyom nélkül elenyészni (a 19. századi magyar verses epika bizonyos jelenségei, elsősorban Vörösmarty Mihály életművében ennek újraértelmezéseként is felfoghatók), ám ennél erőteljesebbnek tűnik a vergiliusi honfoglalási epika lehetőségének a kialakítása. Ez utóbbihoz ráadásul hozzájárult, hogy 1746-ban megjelent nyomtatásban Anonymus Gesta Hungaroruma (lásd 34–36. o.), s amely – mondhatni – a század sikerkönyvévé vált. Anonymus révén pedig immár rendelkezésre állt egy olyan, a magyar honfoglalást narratív formában összefoglaló forrás, amelyre nem Attilát, hanem Árpádot a középpontba állítva felépülhetett egy más hangsúlyú verses epika is. Sajátos módon ennek a lehetőségnek az első jelentős kiaknázása mégsem verses műként született meg, s szerzője sem jezsuita, hanem piarista volt: Dugonics András Etelka című regénye a tradíciót finoman, de határozottan elmozdította (nála nem a honfoglalás maga a téma, hanem az utána következő periódus, nagyrészt Árpád utódjának, Zoltánnak az uralkodása), s poétikailag is újításnak tekinthető, hogy magyar nyelven tett kísérletet, ráadásul egy látens eposziság megőrzésével a magyar történelem mitikus kezdetének a szépirodalmi ábrázolására (lásd 395–399. o.). Ezzel pedig nem lezárta, hanem inkább megnyitotta a lehetőségeket – igaz, mindebből jó darabig, mondhatni, egészen Vörösmarty Zalán’ futása című eposzáig (lásd 504–511. o.) inkább töredékes kísérletek születtek.