Mint azt a bevezetésben már említettük, a közvetlen adók területén kevés kötelező érvényű jogszabály látott napvilágot. Az egyik legkorábbi szabályozási igény, amelyet a Bizottság 1967-es programjában fejtett ki először, a nyereséget terhelő adókra vonatkozott. Az anya-leányvállalati irányelvet [90/435/EGK tanácsi irányelv (HL L 225/6., 1990. augusztus 20.)] a Tanács 1990. április 20-án fogadta el, csaknem húsz évvel az után, hogy az alapelvei először megfogalmazódtak. Az első javaslatot 1969-ben nyújtotta be a Bizottság. Ez a javaslat megszüntette volna az osztalék forrásadózását, ugyanakkor az illetőség országában is mentességet javasolt. Egy második, 1975-ös változat egy másik irányt jelölt ki, 45% és 55% között határozva meg az osztalék teljes javasolt adóterhét (beleértve mind a nyereség társaságiadó-terhét, mind az osztalék adóterheit). Ezek a javaslatok azonban a tagállamok többsége számára nem voltak elfogadhatóak, mivel egyes tagállamok esetében a teljes adóztatási filozófia és gyakorlat megváltoztatását kívánták volna. Ezen utóbbi kívánalom szellemében született meg a Ruding-jelentés, amely a mentességgel szemben az egységes forrásadóztatást és a forrásországban fizetett adó beszámítását ajánlotta. Az irányelv végső változata kompromisszumot hozott, a tagállamok választhatnak a két megoldás között. Az irányelvet bevezetése után több kritikai is érte, főleg amiatt, hogy nem tartalmazott minden vállalkozási formát, érdemben nem foglalkozott a telephelyekkel és a személyegyesítő társaságokkal, illetve nem tudott mit kezdeni a csoporton belüli láncban történő nyereségkiosztásokkal. Ezen problémákat a jogalkotók az irányelv többszöri módosításával próbálták kiküszöbölni, ez azonban az átláthatóság és könnyű alkalmazhatóság rovására ment, így az irányelvet 2011-ben újrakodifikálták (recast) [2011/96/EU tanácsi irányelv (HL L 345/8., 2011. december 29.)]. Azóta ez a gyakorlat állandósult, a legutóbbi konszolidált szöveget 2015-ben adták ki.1